Odaát felé lépkedve...

Közel ötvennyolc évesen  (jaj!) már:

- ki tudja hány lépés az odaát?

Ideát biz' istenem sokszor, túl sokszor talán

lemondóan legyintek: - végleg társam a magány.

Itt most már nem izgat engem semmi.

Érdeklődésemet felkelteni

képtelenség. Sikerült mindent elveszíteni.

Így saját lábam elé sem tudok tekinteni.

Itt egyelőre minden zavaros,

cserbenhagy az eszem - nem csavaros -

immáron. Szívem is elárul. Csendben verdes, tán

elcsigázott megfáradt öreg testem vegetál.

Rengeteg jó ötlet maradt bennem.

Nagy ritkán elővesz a hősködésem,

ám bágyadttá, férfiatlanná gyengít engem:

- visszaesve az érdektelenség közönyébe.

Gyötrelmes magányomban irgalmat

nem remélvén,  elregélhetem:

- érzek egy bűvöletet, egy  csodás izgalmat,

ahogyan lassan az odaát felé lépkedek...