Amikor esténként begurulok a kocsival az utcánkba, mindig lassan hajtok. Ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy az utcára néző, kivilágított ablakokon át elcsenhessek egy-két bennfentes pillanatot a szomszéd család életéből. Kíváncsi vagyok, hogyan zárul náluk a nap. Gyakorló szülőként nagyban meghatározza estéim alakulását a kisgyerekes lét: a fürdetés, vacsora, fogmosás, meseolvasás viszonylag egyhangú rendszere; ezt követi a lefektetés a „Szomjas vagyok!” és „Pisilnem kell!” típusú mondatok kíséretében – e művelet változatosságról gondoskodik a gyermeki találékonyság és a hangnem (hangulattól és a fáradtság fokától függően az óhajtástól a követelésig fölöttébb nagy a tárház!). Majd ha végre alszik a drága ded, akkor jöhet a játékok, gyerekruhák elpakolása, egyéb háztartási teendőkről nem is szólva. Ilyenkor gyakran vetődik fel bennem a kérdés: hogy működik ez több, például hat poronttyal? Szomszédban adott a hat utód: lány és fiú, vékony és testes, irigy és jótékony, kicsi és nagy. Bár a nagy talán nem is oly nagy. Ha jól megszámolom, lehet vagy tizenhárom éves. Inkább csak nagyos. Tenyeres-talpas, jóindulatú lány, és igen nagylelkű. Kisebb testvéreinek fő gyámolítója. Korban soron következő húga teljes mértékben az ellentéte: felettébb csinos pofi, az állandó elégedetlenség pózába merevedve. Időnként vannak rosszakaratú megnyilvánulásai a kisebbek felé. Születésük sorrendjében egy csodálkozó-csillagszemű, szeplős, kissé nagyszájú, mosolygós, cserfes leányzó követi. A kedvencem. Nagyon nyitott, gyakran beszédbe elegyedünk. Vele zárul az iskolaköteles korúak köre. A negyedszülött fiú; neméhez méltón dominanciára törekszik, de kellőképpen fegyelmezetten, jól nevelten teszi. Épp csak annyira csibész, hogy még ne lehessen haragudni rá. A mindkét nembeli legkisebbeket általában valaki kezét fogva, csendben ácsorogva látom, ennélfogva róluk nincs egyéni benyomásom. Összességében egy jóravaló família. De hogyan működik az életük? Elkerülik a káoszt, vagy a káoszban is megélnek? Szándékomban áll megfejteni a titkot, ennek érdekében még a leselkedéstől sem riadok vissza.

     Az alkonyat ma is sötétebb napszakra váltott, mire a faluba értem. Bekanyarodom az otthon irányába, surrog a kocsikerék a kaviccsal felszórt úton. A tilosban járás izgalmával tekintek az ablakok hívogató négyszögén át a népes házba. Anyuka szokás szerint a tűzhely felett görnyed, mozog a szája – szinte hallom, ahogy a konyhai elszívó zaját túlkiabálva vezényli a családi kart. Két mondat közt csönget a mikrohullámú sütő. Meglep, hogy nincs körülötte rohangálás, de a következő szobához érve meglelem a magyarázatot. Mind az aprónép, mind a nővérek a képernyőt bámulják. Még épp észlelek egy kopaszodó fejet közöttük, mielőtt a tévében futó képsorra vethetek egy utolsó pillantást. Sikerül azonosítanom az adást. Esti mese: túl az Óperencián, egy dzsungelben, ahol a kurta farkú malac helyett a celeb túr, aktuális csetlés-botlásaikat, kínkeserveiket, és civódásaikat személyesen adják elő a hírességek maguk. Elgondolkodtat, hogy vajh a műsor készítői által megcélzott közönség tényleg ennyire vegyes korosztály lenne? Másnap délelőtt soromra várok a Kisboltban. Apró az üzlet, és gyakran kialakul egy kis vásárlófüzér a szűkös eladótérben. Különösen, mert mindenki akar, és ráér társalogni a boltossal. Lassan én következem, sorolom, hogy mit vennék, közben magam is időt szánok a kötetlen beszélgetésre a pulton át. Fél füllel figyelem a mögöttem kialakuló párbeszédet, és mosolyogva hallgatom, amint egy néni felteszi az obligát kérdést: „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” Szoprán hangon megszólal egy kislány: „Celeb.” Hátrafordulok. Egy csodálkozó-csillagszemű, szeplős, kissé nagyszájú, mosolygós, cserfes leányzó áll ott. A kedvencem.