Kedves Barátom!
Tudod, mikor felhívott, hogy vége, az olyan volt, mintha sétálgatnál jókedvűen az utcán, aztán a semmiből egyszercsak előbukkanna valaki, és úgy gyomorszájon vágna, hogy nem kapsz levegőt. Először képtelen vagy felfogni mi történt, de aztán körbenézel és nem látsz senkit. Nem, Ő nem lehetett! Ő nem olyan, hogy fájdalmat okozzon neked.
Aztán rájössz, hogy bizony, bizony ő volt, de még mindig el vagy foglalva a levegővétellel, és képtelen vagy felfogni, hogy mindez hogy történhetett.
Na, én is így voltam ezzel. Ez egyszerűen nem lehet! Hiszen még tegnap szeretett. Vagy már tegnap sem? És tegnap előtt? És mióta nem?
Gyorsan végigtelefonáltam a barátaimat, és kétségbeesve közöltem a hírt: szakított velem! Szakított! Érted ezt?
Ők persze értették. "Legalább volt két szép éved" -vígasztaltak.
Mi van? Hát nem értik? Mindjárt meghalok! Nem kapok levegőt! Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek?
Élmény, hogy az ember milyen drámát tud csinálni a hétköznapi történetekből.
Mert mi ez, ha nem az: hétköznapi történet. Szeretnek és elhagynak. Nincs ennél banálisabb.
Persze, én tudtam, hogy a miénk egyáltalán nem volt hétköznapi történet! Mi igenis csoda voltunk, én láttam a szemét, ahogy rám nézett, én tudom, hogy min mentünk keresztül, hát hogyan is lehetett volna hétköznapi történet a miénk!
Mindenki tudta, hogy egyszer vége lesz, csak én nem. A fenébe is! Miért mindig nekik van igazuk? Akik tudnak előre mindent... Hiszen én szerettem! Mit tudnak ők a szerelemről?
De hogyan is lehetne úgy szeretni, hogy az ember folyton a végére gondol? És hogyan is ne érne a vége mindig váratlanul, ha nem a végére gondolunk, míg szeretünk?
Szóval, az első napokban egészen jól elvoltam az önsajnálattal. És persze fájt! Nagyon fájt! És azt akartam, hogy neki is fájjon. Fel is hívtam, hogy rohadjon meg, szenvedni fogok, hogy lássa mit csinált. Hogy merészelte ezt tenni velem? Hogy merészelte? Hát ez a szeretet, hogy csak leszarja, mi lesz velem? Csak mert neki menni kell? Hát, menjen! Isten áldja! Bánom is én mi lesz vele! Ez a hála? Mindazért, amit tettem érte?
Na, mondjuk itt már azért észnél voltam, és tudtam én azt, hogy ez csak dráma már megint. Dráma a javából. Mert ugyan miféle hálával tartozna ő nekem? Ha az ember önzetlenül ad, azért nem jár hála, ha meg nem önzetlenül ad, akkor meg azért nem jár hála. Mert aki csak azért ad, hogy hálával tartozzanak neki, az rabszolgát nevel a szárnyai alatt, az ember meg olyan lény, aki inkább éhen hal, de nem akar rabszolga lenni. Szeretni, Barátom, csak szabadon lehet.
Különben pedig, én nem is tettem semmi olyat, ami nekem ne lett volna jó. Biztattam, hogy induljon el a maga útján, mintha magamat biztattam volna, mondtam neki, hogy tanuljon, mintha magamnak mondtam volna, és ő elindult és tanult és ezzel példát adott nekem bátorságból, ami (tudom, nem hiszed el) nekem igazából sosem volt. És ahogy láttam, ő milyen bátor, úgy lettem én is egyre bátrabb, és rájöttem, hogy nekem is el kell indulnom a magam útján és talán még tanulni sem késő. Egymás jó sorsát írtuk, úgyhogy hálaadásról nem itt kell beszélni!
No, miután ilyen remekül elküldtem a balfenéken: rájöttem, hogy egyedül maradtam. Rájöttem, hogy igazából ez az egész csak nekem akkora dráma, és rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy mennyire szenvedek. Nem azért, mert az emberek érzéketlenek, hanem mert ugyan mit csináljanak? Ők tudták előre, nekik nem fáj, akkor meg?
Ott találtam magam egyedül a padlón, és már szinte ki is léptem magamból, és akkor megláttam, milyen szánalmas vagyok. Olyan szánalmas voltam, Barátom, hogy még sajnálni se tudtam magam. És akkor megszólalt egy hang:
- Gyerünk, állj fel! Állj fel, mert aki a padlón van, arra nem lehet felnézni! Vagy nem a csillagokhoz vágytál? Na, akkor nőj nagyra, mert aki kicsi marad, annak csak a rothadt gyümölcs jut a fa alatt.
- Kapd be! - mondtam neki.
- Figyelj, én nem fogok neked itt könyörögni! Ha nem vagy hajlandó felállni, itt hagylak a szarban, és szaros leszel. Jó az neked? Fáj... Hát persze, hogy fáj! Jól is néznénk ki, ha nem fájna, hiszen az azt jelentené, hogy nem szeretted.
- Én szerettem, de ő???
- Na, ne gyere ezzel a süket dumával! Mi az hogy ő? Hát nem ott voltál, mikor megfogta a kezed, és megmutatta neked, hogy a világ az milyen gyönyörű? Talán nem láttad a benned élő isteneket? Miről beszélsz? Naná, hogy szeretett.
Na, így ismerkedtem meg a bennem lévő lakókkal. A jókkal és a rosszakkal, akik segítettek a harcban. A harcban, amelyet egyedül vívtam - magamért. Mert hiszen talpraállni csak egyedül lehet. Rettentő izgalmas társaság gyűlt össze bennem. Ott volt a Harcos, aki biztatott. Aztán a Bátor! Úgy ám! A Bátor, aki az elmúlt két évben felnőtt bennem. És ott volt a Bölcs, aki mindig súgott, hogy mit kell tennem.
Persze, sokszor nem hallgattam rájuk, mert jöttek a neveletlen gyerekek: az Ábránd, és az Értetlenke, és a Harag, hogy a többiekről ne is beszéljek. Ők aztán sokan vannak, de gyerekek és jópofák, csak vigyázni kell velük, mert könnyen elszemtelenednek.
Na, szóval, miután megvívtam a harcom, alig ismertem magamra!
Barátom! Én nem is tudtam, hogy ilyen erős vagyok! Én azt hittem, hogy mi csak ketten együtt vagyunk erősek, de képzeld! Rájöttem, hogy már külön-külön is erősek vagyunk. Úgy ám! És képzeld! Helyre raktam a gyerekeimet. Most nem a bennem élőkre gondolok, hanem az igaziakra, amelyek szintén kezdtek már elszemtelenedni, de ahogy megérezték az erőmet! Hát, hihetetlen élmény volt! Képzeld! Tisztelni kezdtek. Valahogy megérezték, hogy harcot vívok és látták, hogy talpraállok és ettől aztán úgy néztek rám, mint egy igazi felnőttre! Én pedig arra gondoltam, ha már én megtapasztaltam, hogy milyen nagy dolog ismerni a harcot, akkor megtanítom nekik is. Megtanítom őket küzdeni! Mert eddig hogyan taníthattam volna meg erre őket, mikor nekem sem volt fogalmam róla, hogy mit kell tenni a harcban?
Na, kezdtem belátni, hogy nem is olyan nagy a dráma! Sőt, kész nyereség! Hiszen Harcos lettem és Bátor és Bölcs, és már tudom mit akarok!
Jaj, mit is??? Hát, Őt! Őt akarom...
De hogyan akarhatnám Őt, mikor Ő elment.
Hiszen már nincs visszaút! Már csak előre lehet menni.
Na, jó, ha előre, hát előre! Nézzük mit tehetünk.
Itt van ez a nagy rakás emlék. Ezzel most mit csináljak? Csomagoljam be? És aztán? Kerülgessem őket, vagy mi?
Jaj, nekem Ő kell! Hiszen szeretett! Hiszen szerettem...
Ó, a szerelem! Az nem szeretet.
Hülyeség! Már hogyan is ne lenne szeretet a szerelem. Szeretet is, meg valami más. Összetartozás. De mi már nem tartozunk össze... (Brühaha)
Na, jó, na, jó! Nem tartozunk össze, de attól még szerethetjük egymást!
Te hülye vagy? Ezt mégis hogy képzeled?
Nem tudom, nem tudom, csak azt tudom, hogy én nem tudom nem szeretni! Én nem tudom elzárni a szeretet-csapot.
Jól van. Akkor nézzük, mit jelentett neked a szeretet?
Hát, hogy azt adom neki, amire szüksége van, és ő is azt adja nekem, amire szükségem van.
És? Mi ezzel a gond?
Hogy-hogy mi ezzel a gond? Hát, csak annyi, hogy elment. Akkor hogy adjam neki azt, amire szüksége van?
Értsd meg! Találd ki! Fejtsd meg!
Jófej! Egyedül?
Egyedül, vagy vele, mindegy.
Hát, így történt, hogy elkezdtem törni a fejem.
És egészen jól megértettem mindent. Megértettem, hogy súgott neki az Élet. Azt súgta, hogy azért születtünk, hogy megtaláljuk a teljességet, és ez nem a teljesség. Se neki, se nekem. Ő nem hozzám való, én nem hozzá való vagyok!
Mi az, hogy nem hozzám való? Hát nem az a hozzám való, aki szeret, s akit szeretek? Mi a fenét súgdosnak onnan fentről, amit mindenki tudott, csak én nem. Aztán eszembe jutott, mikor nekem súgtak.
Barátom! Súgtak már neked? Hú, én mondom, az ijesztő! Az ember mindig csak a végét hallja: menned kell.
Na, rájöttem, Vele is ez történhetett. Csak azt hallotta, hogy menned kell, de hogy miért és hova, arról fogalma sem volt. És csak kapkodott ő is, ahogy én, mert őt is gyomorszájon vágták, csak épp őt onnan fentről.
És ezek a hangok olyanok, hogy nem hagynak békén, és csak mondják, mondják, míg meg nem teszed.
No, szóval így történhetett, hogy felhívott és azt mondta, hogy vége.
És ha szeretem, akkor megértem, hogy nem tehetett mást! Hiszen mennie kell, tényleg mennie kell. Mert szép, szép a szerelem, de ott van az élet, neki is, nekem is. És az élet azt szeretné, ha mi nagyra nőnénk és úgy nem lehet nagyra nőni, hogy hülyeségből hősökké válunk. Mert én úgy szeretem, hogy majd kimegyek vele az erdőbe, és bogyókat gyűjtünk, és egy fa odvában élünk, és nem lesznek gyerekeink, mert hova és minek, de szeretjük egymást, mert a szerelem nagy dolog.
Hát, bizony nagy dolog, a legnagyobb dolog a világon! Mert megtanít szeretni. Igazán szeretni. Megtanít még arra is, hogy ha valaki menni akar, azt nem elengedni kell, hanem leválni róla. hagyni, hogy élje az életét, és megtanulni élni a magunk életét, immár nélküle.
De a szeretet azért megmarad, hiszen a szeretet nem magának akar! A szeretet csak úgy van. Mert adatott. Mert megengedte, hogy megismerjem. Mert belém látott. Mert tudta ki vagyok és én is tudtam, ki Ő. És ezen mit sem változtat, hogy menni kell.
Már nem írok neki annyit, mint szeretnék, és nem hívom fel annyiszor, ahányszor eszembe jut, és nem mondom neki, hogy szeretem, mert ez nem is kell. Úgyis tudjuk: Ő meg én, hogy most csak leválunk, de nem válunk el. Még figyeljük egymás röptét, hiszen emberből madárrá lettünk, és tudjuk, hogy összemosta az idő a szívünk.
Szóval, Barátom, nem volt könnyű, de ami könnyű, az csak talmi lehet. Miénk maradt a szeretet, és a tudás, hogy a teljességhez csak az életen át lehet eljutni. És miénk maradt a jövő is, ahol Ő meg én még találkozunk. Már nem fogja majd meg a kezem, de még átölel, ahogy a nagyon közeli barátságban lévő emberek ölelik át egymást, és elmeséli, hogy mi történt vele, és én is elmondom neki, hogy jól vagyok. Hiszen a boldogság felé indulunk tovább: Ő meg én - a saját utunkon.
Hát, kívánom neked Barátom, te is mindig vedd fel a harcot, és nőj nagyra, mert hiszen tudod: rövid az ember karja, hogy elérje a csillagokat, ha kicsi marad.
|
