Mikor kinézel ablakodon, és nem látsz semmit,
csak a szürke tűzfal köszön be hozzád,
kopott kisszobád homályában megérint
a magány és sírásra görbül a szád.

Szemedből könnyek peregnek,
a fájdalom csillogó gyöngyei,
s némán tovatűnő percek nevetnek,
mert ketten vagytok az elmúlás gyermekei.

Hiába kiáltasz néma szavakat,
a vörös alkony, mikor szemedre száll
és nem érted már a simogató szavakat,
az ép értelem agyadból továbbáll.

Csak visítasz, hörögsz örült lázban,
a fájdalom mar grimaszt arcodra,
járkálsz fel-alá az üres szobában,
mint vad, szűk ketrecébe zárva.

A földön fekszel és eljátszod,
hogy meghaltál, már nem létezel,
a nincs tovább ajtaját magadra zárod,
mert akit vártál az ma sem jött el.

Nem jön holnap sem, hiába várod,
mert várni fogod nappal, várni éjjel,
minden percben nevét kiáltod,
rád törnek az emlékek, gyilkos szenvedéllyel.

Elfutni nincs erőd, maradni fáj nagyon,
a széttépett képek szanaszét hevernek,
s már hiába nézel ki az ablakon,
a szürke tűzfalon az érzések összetörnek.