A romeltakarító (rommel) brigád
Ebbe a brigádba nem volt nehéz bejutni. Aki nem akarta, hogy a laktanyában maradva takarításra és egyéb munkára fogják be, ebbe a brigádba jelentkezett. Az embereket egy-egy őr elkísérte a vállalkozók által megadott munkahelyre és átadták őket a civil munkavezetőnek. A munkavezető osztotta tovább az embereket, ki milyen munkát végez. A magasban nem kellett dolgozni, a tetőket már korábban elbontották, a falak is jobbára le voltak döntve. Álló falak inkább csak utcafronton maradtak, ahol az ép, használható ablakokat nem akarták faldöntéssel összetörni. Ezeket a magukat asztalosnak mondó foglyoknak kellett kibontani úgy, hogy épen maradjanak. Erre a munkára leginkább a németül valamelyest is beszélők jelentkeztek. Innen az utcai járókelőket is meg lehetett szólítani. Eleinte a pékségből visszatérő asszonyoktól kenyeret kunyeráltak, később a vöröshagyma lett a sláger. Nagy lehetett nálunk a vitaminhiány, mert a hagymát úgy tudtuk egészben harapni, mint az almát.
A többiek a téglákat pucolták, a tető anyagát bontották tovább, válogatták, szögtelenítették, vagy a sittet és faanyagot rakták az autókra. Délben a munkavezető „Hopp szup” (hopp, Suppe) kiáltással jelezte, hogy megjött vagy elkészült a helyben, kondérban főtt leves. Ide mindenkinek vinnie kellett az edényét és kanalát, ha enni akart.
Én is dolgoztam többször ebben a brigádban és azt tapasztaltam, hogy a lakosság egyre inkább kezdett elfogadni bennünket. Látták, hogy csont soványak és éhesek voltunk, de hajlandóak voltunk megdolgozni is azért, amit kaptunk. Egy öttagú csoportban dolgoztam több napon keresztül. Bontott épületfák voltak összehordva egy bekerített, gyepes területen, ezeket kellet szögteleníteni és szétválogatni a használhatókat és kiválogatni azt, ami csak tűzrevalónak volt jó. Mellettünk egy lakott épület volt nagy hátsó kerttel és benne gyümölcsfákkal. Érésben lévő szilvát és pirosodó almát is láttunk a fákon, igen-igen csábító volt. Már égett a tábortüzünk, mikor a házból átjött hozzánk egy középkorú asszony. Kézzel-lábbal magyarázott, de néhány ismert szóból is megértettük. ő, míg ott dolgozunk, minden nap hoz nekünk egy kis kosár krumplit, edényt és sót is ad hozzá, csak annyit kért, hogy a kertjében lévő gyümölcsfákat ne taroljuk le. Kezünket a szívünkre téve válaszoltuk, hogy „Uji madám”, megállapodtunk. Míg ott voltunk, egy lehullott alma sem gurult át hozzánk, a nő is állta a szavát, minden nap megkaptuk a kosár krumplit. Az egyhangú munka miatt úgy éreztük, végtelenül lassan telik az idő, pedig már a tél is a sarkunkban volt.

A paraszt (baúr) kommandó
„Minden jó, ha a vége jó” tatja a közmondás is. Bár ez ránk nézve nem volt teljesen igaz, mégis azok voltak a legszerencsésebbek, akik ebbe a brigádba dolgozhattak. Eleinte nem lehetett név szerint kikérni az embereket, azért, hogy egy időre mindenki bekerüljön ebbe a brigádba. Ez később megváltozott, mert az igénylők kifogásolták, hogy ha minden nap más embert kapnak, nem tudják őket hatékonyan foglalkoztatni. Így alakult ki, hogy egyesek heteket, hónapokat töltöttek egy helyen. Először engem is egy napra vitt ki egy marckolsheimi család. A legkeserűbb emlékem is innen származik.
A nap reggelivel kezdődött, a háziasszony egy csésze tejeskávét és két zsömlét tett elém az asztalra. A gazda szemben velem magyarázta, hogy nehezebb ételt nem adhat, mert felhívták a figyelmüket, hogy a foglyok kiéhezettek és csak fokozatosan javítható az étrendjük. Sűrűn bólogattam, hogy mindent értek, és próbáltam a mohóság látszatát kerülve megenni a reggelimet. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a kávé és az egyik zsömle elfogyasztása után úgy éreztem, szétfakadok, annyira tele a gyomrom. A másik zsömlét nem is kértem, de a gazda mutatta, hogy tegyem zsebre. Ezután az udvarra mentünk, ahol egy lapos kocsis fogatra zsákokat, kosarakat kellett felrakni egy ekeszerű taliga mellé. A család három lánya is ott forgolódott, a korosztályombeliek lehettek. Nekem egyszerre izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon, mert olyan görcsös hascsikarás kezdett el kínozni, hogy azt hittem, rögtön összecsinálom magam. A gazda felé fordulva mutogattam, hogy mi a bajom. Szerencsére hamar megértette és kézen fogva elkísért a WC-hez. Ezt követően feltelepedtünk a lapos kocsira és kimentünk a határba krumplit szedni. A gazda a ló vontatta forgóvillás ekével a felszínre forgatta a krumplit, nekünk pedig a lányokkal kosárba gyűjtve zsákokba kellett önteni. Én is fülön fogtam egy tele kosarat, (talán 12 kg lehetett) hogy a zsákba töltsem, de amint emelni kezdtem, orra estem rajta. A lányok elfordulva pukkadoztak, én pedig rettenetesen szégyelltem magam. Nem is mentem ide többet, de egy másik helyen sem jártam jobban.
Ott a gazda a szénapajtába hívott, hogy szecskavágóval valami aprított takarmányt készítsünk az állatok részére, csakhogy a szecskavágó motorja rossz volt, így kézzel kellett hajtani. Gyanúsan néztem, mert tudtam, hogy a kézzel hajtást tőlem várják el, de azt is, hogy nem fog menni. Megpróbáltam, de egy-két hajtás után kidőltem. Pehelysúlyú voltam, a karjaim is véznák, gyengék voltak, nem ment. A gazda vígasztalt:
- Nem baj Jozef, majd egy pár hét múlva.
Aztán ő hajtotta a gépet, én lettem az etető.
Történtek ebben a brigádban más, néha humoros események is. Egyszer, mikor már kezdtem erőre kapni az egyik fiú hívott, hogy másnap menjek velem, mert ott, ahol ő van, ezután két ember kell. Azt mondta, nem lesz probléma, mert csak az utca túloldalára, a csemetekertbe kell átmenni, ahol a háziak is laknak. Ő egyébként perfekt beszélt németül, így félreértés sem lehetett. Másnap vele is mentem. A gazda barátságosan fogadott bennünket. A belső udvaron át mentünk ki a nagy kertbe, de a gazda előbb nekem is megmutatta a féltetős szín alatt elhelyezett házinyúltenyészetét. Ahogy a szavaiból kivettem, büszkén mutatott rá egy külön ketrecben elhelyezett belga óriás nyúlra, mondván ez az apaállat. Ezután átmentünk a nagy csemetés kertbe, ahol megmutatta, hogyan kell a csemetéket a földből óvatosan kiemelni, hogy a gyökerük ne sérüljön, majd tízesével csomagokba kötve újra leföldelni, hogy ki ne száradjon. A munka szépen haladta, amikor a társam a földbe vágta az ásóját, és azt mondta, neki most be kell mennie, a gazda ugyanis azt az utasítást adta neki, hogy az apanyulat vágja kupán és nyúzza meg, mert ma abból lesz az ebéd. Én kételkedve kérdeztem, hogy miért ölnék le azt a nyulat. Azt mondta, hogy azért, mert már öreg. Erre én ráhagytam, biztosan ő értette jól. Egy óra múlva, mikor a gazda ki akart jönni megnézni, hogy áll a munka, a nyúl már a kabátjától megfosztva lógott a tetőtartó keresztgerendán. A művet meglátva óriási haragra gerjedhetett, mert a barátom lélekszakadva rohant felém, a gazda meg egy felemelt lapáttal a kezében hangosan szitkozódott (én ebből csak a „Herr Gott, Szakrament, krucifix” szavakat értettem). A társam egy pillanatra megállt, mikor hozzám ért, mintha védelmet remélt volna, de én szóltam neki, hogy szaladjon a táborba. A gazda is megállt előttem, és lapátját leengedve kérdezte:
- Te mondtad neki?
Heves fejrázások mellett minden német tudásomat összeszedve válaszoltam:
- Ich nein herr séf.
Mire ezt megbeszéltük a barátom a kerítést átugorva már a lágerkapunál zörgetett. Azt, hogy a nyúlpaprikás elkészült-e nem tudtam meg, mert engem is azonnal elküldött, de legalább a táborba az őröknek is volt min röhögni.
Szerettem volna a környéket is megismerni, ezért egyszer az ohnenheimi csapatba álltam be. Oda az élővíz csatorna partján, gyalog lehetett eljutni. A csatornán valamikor lóvontatású uszályokon szállítottak különböző árukat. A szintkülönbségeket átemelő zsilipekkel oldották meg. Mi minden reggel a bal parton, a lovak nyomán gyalogoltunk ki a faluba a piactérig. A gazdák már ott vártak bennünket, és mindenki találomra vagy ismertség alapján kiválasztotta a maga emberét vagy embereit. Először egy középkorú férfi választott ki. Nagyon rendes embernek látszott, elégséges reggelit adott és beszélgetni is megpróbált velem. Nem tegezett, önnek szólított. Nőtlen lehetett, mert csak ketten voltunk a házban. Több napig jártam hozzá, az erdőben a gránátok által letarolt fák roncsait szedtük össze, a gallyakat kévébe kötöttük. Látta, hogy iparkodok, mert úgy igyekeztem, hogy legalább egy kévével előrébb legyek, mint ő. Egyszer mosolyogva rám szólt.
- Önnek nem kell annyira igyekeznie, nem kell, hogy többet dolgozzon, mint én.
Tőle tudtam meg, hogy nálunk, otthon választások voltak, a Kisgazda Párt győzött, és Nagy Ferenc a miniszterelnök.
Megtetszett Ohnenheim, ezért továbbra is igyekeztem ebbe a csoportba beállni. Egy fiatal fiú hármunkat választott ki. Egy kocsmároshoz kerültünk, aki mellesleg fuvarozásba is bele akart kezdeni. Az udvaron állt ugyanis egy újnak látszó, kisebb teherautó, amelyen a fiú volt a sofőr. A gazda bőbeszédű és barátságos ember volt, reggeli után munkába is állított minket. A romos épületekből a sittet kellett kifuvarozni a falun kívül egy szabad területre. Mi voltunk a rakodók. Nem nagyon tetszett a munka, mert az autó nem billenőplatós volt, így lefelé is lapátolni kellett az anyagot. Igaz, így meg autózva pihenhettünk egy kicsit.
Egyik nap a fiú mellett ülve magyaráztam neki, hogy én is autóvezető vagyok. Rövid gondolkodás után ide is adta a kormányt, hogy kipróbáljon. Látva, hogy megy ez nekem, visszafelé már én vezettem. A következő fuvarnál hazaugrottunk és lopakodva kihozott és betett a kocsiba egy egycsövű, ócska mordálynak látszó vadászpuskát. Mikor kiértünk, kezében a puskával magyarázni kezdett, hogy folytassuk tovább a munkát, ő most egy kisidőre elmegy nyulakra vadászni. Én kértem tőle a puskát, hogy megnézzem. Ideadta, és én egy távolabbi kis bozótra célozva meghúztam a ravaszt. Döbbenet és forróság öntött el, mert a puska nagy durranással elsült és vállon ütött. Álmomban sem gondoltam volna, hogy meg van töltve. Nyílván a fiú sem tudta, mert nagy méltatlankodva kikapta a kezemből a puskát, újra megtöltötte és nekivágott a mezőnek. Nekem még egy darabig remegtek a térdeim arra gondolva, ha valaki megsérült volna, rám nézve milyen beláthatatlan következményei lehettek volna.
A munkát tovább folytattuk, de én már azt is megbántam, hogy szóbahoztam, hogy tudok vezetni. Annál is inkább, mert a fickó addigra sem került elő, mire nekünk a piactéren kellett volna gyülekezni. Az autóval a gazda meglepett csodálkozására én álltam be az udvarra. Nem akartuk elárulni, hogy a fia vadászni ment. Mindenféle gesztikulálás és gajdolás mellett elindultunk a gyülekezőhely felé. Többször ide nem kértek minket rakodónak, másoktól tudtuk meg, hogy a fiú 10 perccel azután, hogy eljöttünk otthon volt, a puskát eldugta valahol, az apja pedig nagy patáliát csapott.
Több helyen is dolgoztam még ezután hosszabb-rövidebb ideig, de mégis az a két család a legemlékezetesebb, ahol több hetet, hónapot is eltöltöttem. Késő téli, vagy inkább kora tavaszi reggel volt, mikor úgy 18-20 emberrel ballagott az őrünk a csatorna parton az ohnenheimi piactér felé. Élénk beszélgetés folyt, mert a fiatal fiú elhatározta, meg tanul tőlünk magyarul beszélni. Elég jól haladt, jó érzéke volt hozzá. A piactéren vártak már minket, az emberek hamar gazdára találtak, de négyen kimaradtunk.
- Nem báj – mondta az őr – én éloldlok bénnetékét, gyérték utanam!
Azonban mire elindult volt, velünk szemben megállt egy csinos fiatal lány, és jelezte, hogy ő elvinne egy embert.
- Kisosszon, tessek válósztóni – mondta a fiú felénk mutatva.
Azt, hogy a kisasszony értette-e vagy sem, nem tudom, de rám mutatva kétség kívül engem választott. Az őrrel megbeszélték a további teendőket, majd intett, hogy „Komm!” – menjek vele. A fiú még kajánul utánunk kiabált.
- Tu Jozef, nincs mégboászni, én mégboászni!
A lány csak sejthette, mit mond, ő is nevetett. Útközben, hogy ne szótlanul menjünk, be is mutatkozott.
- Helen Holl vagyok – mondta.
Én csak a keresztnevemet adtam meg - József.
A foglyokat mindenki tegezte és csak a keresztnevén szólította. A házhoz érve itt sem furcsállottam, hogy a belépő ajtó előtt a szokásos faklumpák sorakoztak. Erről meg lehetett tudni, hogy a háznak hány lakója van, annyi klumpa sorakozott a küszöb előtt. Sokan az utcán is abban jártak. Helen lefejtette rólam a köpenyt, fogasra akasztotta és bemutatta a családot. Az apa Paul Holl, ötvenen túli, zömök ember volt, elég barátságosan fogadott, a feleségét már ő mutatta be – a nevére már nem emlékszem, én mindig Mamának szólítottam. Egy lányuk volt még jelen, a legidősebb, őt Sermina néven mutatták be. Sikerült megértenem, hogy ő női szabó és az egyik szobában van a műhelye. Azt is megtudtam, hogy a család középső lánytagja Sélestat-ban tanul egy bentlakásos iskolában.
Kitűnő reggelivel fogadtak, úgy, mintha nem is hadifogoly, hanem inkább egy külföldi vendég lettem volna. Később a gazda megmutatta a gazdaságot, ami az ottani mértékek szerint kis, legfeljebb közepesnek számított. Az istállóban egy nagy mura ló, két tehén és egy borjú volt bekötve. Az ólban néhány disznó, az udvaron apró jószágok voltak, valamint az ott szokásos hatalmas takarmányos szín és nyári konyha állt. Hamarjában befogták a lovat egy gumis stráfkocsihoz (én közbe csak botladoztam, hogy mit tudnék segíteni). Paul bá nyílván azzal is szimbolizálni akarta a férfiak elsőbbségét, hogy engem ültetett maga mellé a bakra, Helennek pedig hátra, a deszkaplatóra kellett kuporodnia. A falun túlra, egy erdő szélére mentünk ki. Paul bá megmutatta, de magam is rájöttem, hogy itt a letarolt fák kivágása, gallyazása és egyéb tüzelő előkészítés a feladat. Közelebb, távolabb, mindenütt ez a munka folyt, hetekig mi is ezzel foglalkoztunk. Paul bá minden reggel már korábban kiment valakivel, mi pedig Helennel a reggel után, fogattal mentünk utána. Helen mellett ülve én is megpróbáltam a lovat hajtani, mert az a nálunk szokásostól merőben eltért. Egyszárú, kétfelé ágazó gyeplővel lehetett irányítani. Sima, gyenge húzásra és „otromó” vezényszóra jobbra, gyenge rángatásra és „nyistromó” vezényszóra pedig balra fordult. Helen jókat kacagott rajtam, mert az a bolond ló az én szavamat egyáltalán nem értette, arra ment, amerre akart. Az erdőben aztán a kocsit megraktuk a kitermelt fákkal, és úgy délután 1-2 óra körül értünk vissza a házhoz. A haza vezető út azonban kezdett nagyon izgalmassá válni. A kétszemélyes bakon ugyanis akkor hármunknak kellett összeszorulni. Eleinte Paul bá ült középen, de egyszer én ültem fel elsőnek, és Helen gyorsan mellém csúszott, a szélső helyet hagyva meg az apjának. Az öreg a cselt mosolyogva fogadta, úgy volt vele, hogy kifelé is egymás mellett ültünk, legyen így, ha ez jó nekünk. Ettől kezdve ez lett a kialakult ülésrend, persze nekem is jólesett, izgalmas volt, még most is bizsergést érzek az oldalamba, ha rágondolok. Hamar rájöttem, hogy Helen egy 17 éves temperamentumos kis fruska. nagyon csinos is volt, de elég naiv, nem tudta mit akar. Étkezéskor mindig szemben ült velem, és harisnyás lábával a bokámat simogatta az asztal alatt és lopva nevetett. Mikor „haza” indultam, tiltakozásom ellenére mindig feladta a köpenyemet, és mikor az uzsonnámat a zsebembe csúsztatta, huncut mosollyal végigsimította a karomat.
Az összeaprított tüzelőt a nyári konyha padlására kellett betárolni. A tele kosarakat én egy függesztett csigán, kötéllel húztam fel az ajtónyílásig, ott Helen fogta el és ürítette ki. Észrevette, hogy én lentről a szoknyája alá pislogok, de nem jött le, hogy nadrágot húzzon, hanem fügét mutatva a szemembe kacagott. Mikor csak kettesben voltunk egy-egy rövid ideig, sosem volt kezdeményező, igaz én sem. Nem tudtam eligazodni rajta, de magamon sem. Úgy könyveltem el, hogy ő egy nagyon aranyos, szertelen kis csitri, aki most élő bábut kapott játszadozni, akit kedvére dédelgethet vagy kínozhat, érzéseit úgysem tudja elmondani, azt tehet vele, amit akar. Már hetek teltek el így, és a munka, amiben segíteni kellett, fogyatkozni kezdett.
Egy nap azt a munkát kaptam, hogy a nyári konyhában van egy zsák dió, amit meg kellett törnöm és külön választani a héjától, mert abból olajat akartak sajtolni. Paul bá nem volt otthon. Úgy vettem észre, szeret a vircsaftokban sörözve elidőzni. Az üvegajtón kinézve láttam, hogy Helen és a Mama az udvar sarkában lévő betonozott trágyagödör elé húzták a kocsit, és kezdték megrakni. Kimentem, és megkérdeztem, hogy ebből miért hagytak ki engem. A Mama azt felelte, hogy azért, mert a trágyalétől tönkremehet a cipőm, és akkor nem lesz miben járnom. Nevetve elmagyaráztam, hogy semmi baj nincs, mert kapok másik cipőt, ha a sajátom tönkremegy, ezután elvettem a Mamától a villát. Mire Paul bá hazaért, Helennel megraktuk a kocsit, ő pedig a tudtomra adta, hogy az ő szemében nagyot nőttem.
Másik alkalommal Paul bá fűrésszel, ásóval és baltával felszerelkezve kivitt a határba, ahol egy keskeny földsáv közepén álló öreg szilvafát kellett kivenni. Megmutatta, hogy kell körbeásni, a gyökeret elvágni (ezt én amúgy is tudtam) és leült egy közelben lévő kévére és egy „Gott vertan” káromkodást is eleresztett. A hátizsákban lévő elemózsia közül kivette pálinkásüveget, meg is húzta, és megkínált engem is, de nem kértem. (Ott szinte minden háznál, a nyári konyha sarkába be volt építve egy kisebb-nagyobb fedeles, réz üst, amibe a pálinkát főzték.) A szilvafa félig kiszáradt, odvas, vén fa volt, mire az öreg kibóbiskolta magát, én ki is döntöttem. A meleg ebédet kicsit megkésve, de otthon ettük meg.
A foglyokat vasárnapra, vagy ünnepnapokra is ki lehetett kérni, de munkát adni tilos volt, csak jutalom lehetett a kikérés. Valami nemzeti ünnep lehetett, mikor – nem először – engem is kikértek. Paul bával a konyhában ültünk, míg a három lány az ünnephez öltözködött. Az öreg egyszer csak kézen fogott, mondta, hogy menjek, nézzem meg őket, milyen szépek, és ezzel benyitott az öltözőbe. A lányok nem zavartatták magukat. Tarka, hímzett szoknyába és blúzba voltak beöltözve, tényleg szépek voltak, csak a fejükön viselt óriási, hímzett füleket furcsállottam, akkorák voltak, mint két teniszütő. Úgy néztek ki vele, mintha egy óriásfülű nyúl ágaskodva figyelne.
- Ugye szépek, he? – kérdezte az öreg, mire én bizonygattam, hogy nagyon tetszenek.
Aztán tovább beszélgettünk a konyhában, és rájöttem, hogy az én néhány szóból álló némettudásommal is egész jól megértjük egymást.
- Lehet, hogy itt maradok – mondtam, mert kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- És mit fogsz itt csinálni?
- Lehet, hogy megnősülök – válaszoltam.
- És kit fogsz elvenni?
- Sok lány van a faluban, hiszen magának is van három.
Az öreg erre láthatóan felélénkült, hozta a pálinkásüveget, mondván erre inni kell. Egy kortyot én is ittam. Ezután ők a lányokkal elmentek ünnepelni, a Mama az ebédet készítette, és meg egyetlen szó nélkül gubbasztottam egy sarokban. Hamar rájöttem, hogy milyen bődületes baromságot hordtam össze, hiszen nem akartam Paul gazda kis birtokán cselédsorsot magamnak. Nyelvtudás nélkül pedig úgysem tudtam volna máshoz kezdeni. Viszont legalább Helen kacérságát ki tudtam volna használni. Aztán minden összezavarodott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy én egy erkölcsre nevelt kis, gátlásos fiú vagyok, vagy egy, a vagányságnak igencsak híján levő kis hülye.
A dolog napokon belül megoldódott. A Mama közölte velem, hogy sajnos nem tudnak nekem tovább munkát adni, ezért az a napi díj is terhet jelent, amit a táborba kell fizetniük értem. A búcsú érzékeny volt, több mint egy hónapot töltöttem a családnál, tudtam, hogy nehezen fogom elfelejteni őket. Megígérték, hogy majd ajánlanak egy másik családnak a faluba, ha rendes embert akarnak kivinni a táborból.
Nem tudom, hogy tényleg szóltak-e valakinek, de már másnap, a piactéren kiválasztott egy gazda, aki Oskar Schlosser néven mutatkozott be. A neve már ismerős volt, mert több fiú is dolgozott nála. Azt mondták róla, hogy nem a legjobb kosztot adja, pedig ő a falu legnagyobb gazdája. A gazdaság tényleg nagynak látszott. Több szobás lakóház, gazdasági épületek, istállók, és a nagy gazdasági udvar végében egy nagy szénapajta volt, egy cséplőgép is állt benne. A bemutatott család öttagú volt, a házaspár, az ötéves fiú, Oskar, a hároméves kislány Sermina, és az asszony anyukája, a nagymama. Dolgozott a gazdaságba még két német hadifogoly is, de velük csak ritkán találkoztam, mert ők a faluban, valahol közös szálláson aludtak, szabadon mozoghattak, csak felsőruhájuk hátulján kellett a hatalmas PG betűket hordaniuk. Mivel a gazdával egy nyelvet beszéltek, őket minden munkára lehetett alkalmazni. Mire én reggel kiértem, ők már a határba szántottak, vetettek. A gumikerekes Fordson traktort leginkább a gazda vezette, de mind a ketten tudtak vele bánni. Így hát kevéske német tudásom ellenére én lettem a háziszolga. Mivel nemigen értettük egymást, én igyekeztem öntevékeny lenni. Fő feladatom eleinte a nyári konyhában egy hatalmas üstben a krumpli főzés, és a belső konyha tüzelővel való ellátása volt. Emellett azonban volt idő arra is, hogy a szemetes udvart felseperjem és az istállóban lévő jószágok alatt az almot rendben tartsam.
Kora tavasz volt, március közepe lehetett, mikor megláttam, hogy a nagymama a ház előtti virágoskertet rendezi. Odamentem segíteni. Felástam az ágyásokat, gereblyével kialakítottam a gyalogutakat, szóval látványos munkát végeztem. Ettől kezdve a háziak kedvence lettem. A gyerekekkel is hamar megbarátkoztam. A kis Oszi magyarul akart tőlem megtanulni, Sermina meg sokszor leült mellém a nyári konyhába, és félórákat gagyarászott, pedig alig pár szót értettem meg belőle. A gazdasszony már láthatóan előrehaladott terhes volt harmadik gyermekével. Egyszer félénken megkérdezte tőlem:
- Jozef, tud-e ön tehenet fejni?
- Tudok Madám, anyám arra is megtanított – feleltem készségesen.
Ekkor megállapodtunk, hogy a három tehén közül a két fejőset ezután én fogom megfejni. Kíváncsian nézték, mikor ehhez egy vödör meleg vizet kértem, a tehén tőgyét megmostam, és úgy kezdtem el a fejést. Még nagyobb volt a csodálkozás, mikor egy hét múlva kiderült, hogy a tehenek két literrel több tejet adnak, mint azelőtt.
Én a gépekkel jól felszerelt gazdaságot láttam újszerűnek, mindent villanymotor hajtott. Fejőgépet azonban azt hiszem, akkor még ott sem használtak. Nálunk, itthon a hasonló nagyságú, tanyasi gazdaságok koránt sem voltak így felszerelve gépekkel. Azonban itt is fogyni kezdett a nekem való munka. Egy nap azt a feladatot kaptam, hogy a pincébe sorakozó boros hordók réz csapjait valami folyadékkal tisztítsam meg a revétől. Ihattam is belőle, mert a hordóban gyenge szesztartalmú almabor volt, de ha sokat ivott belőle az ember, be lehetett tőle rúgni. Megkóstoltam, de becsületemre legyen mondva, szín józanul jöttem fel a pincéből. A gazdának bizonyára dicsérhettek a háziak, mert többször vállon veregetett.
- Rendes fiú vagy – mondta.
Én nem akartam szolgalelkűnek látszani, csak azt, hogy biztosítsam afelől, hogy a magyar életre való nép, a világon bárhol megállja a helyét, akkor is, ha olykor a vesztesek mellé került.
Egy reggel azt kérdezte tőlem a gazda, hogy tudok-e szőlőt metszeni.
- Mezőgazdasági iskolát (Landwirtschaftsschule) végeztem – mondtam – ezt is tanították.
Kimentünk vele a falu szélére, ahol egy keskeny földsávban két sor szőlőt mutatott, ezt kellett megmetszeni. Úgy tűnt, az egybefüggő, nagyobb szántóterület és erdő mellett neki is voltak ilyen nadrágszíj parcellái. Amint látta, hogy jól csinálom, magamra hagyott és hazament. Meglepődtem, mikor egy-két óra múlva újra kijött és intett, hogy menjek vele.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Igen – válaszolta nevetve. Mentek haza!
A szívem akkorát dobbant, hogy nem tudtam megszólalni. Agyamban összefutott az eltelt egy év minden kínja, keserve, az utóbbi hónapok elviselhetőbb, emberibb körülményei, de végül is felszabadultnak, ereje teljében lévő embernek éreztem magam újra.
A háziasszony meleg ebéddel várt, és egy hátizsákba mindenféle hideg élelmet, főképpen dobozos konzervet kezdett bepakolni. Akkora csomag lett belőle, hogy görnyedeztem, mikor felkerült a hátamra. Megindult érzésekkel búcsúztunk, különösen a gyerekek és a nagymama sajnálta, hogy elmegyek. Egy bélyegzővel ellátott családi fényképet is kaptam emlékbe. (Ennek most 63 éve, de azt hiszem, még megvan a kép valahol.)

A piactéren már gyülekeztek a többiek is, akit elkísértek, itt búcsúzkodott. Én Helenre gondoltam, de ő nem jött el. Kicsit fájt, hogy többé nem láthatom. Aznap még a laktanyában aludtunk, de mindenki izgatott volt, hogy mikor indulunk, mivel és mikor érkezhetünk haza.
Reggel gépkocsik jöttek értünk, és nem hosszú autózás után a Colmar nevű városba, egy régi manufaktúraszerű gyártelepre raktak le bennünket. Az óriási, poros udvaron rengeteg ember bolyongott, vagy a csomagja mellett ült, és arra vigyázott. Tudvalevő volt, hogy az a gyűjtőhely, ahonnan a vonatszerelvényeket indítják, de kétsége estünk, mert a körülmények a szabadtéri táboroknál is rosszabbak voltak. Az emberek egy óriási nagy épület emeletén voltak elhelyezve, ami egyterű helyiség volt, a közepén hosszában nyitott körgalériát oszlopok tartották, ez képezte a második emeletet. Ahogy mondták, valamikor ott asszonyok százai dolgoztak varrógépeken vagy szövőszékeken. A terembe egyetlen csigalépcsőn lehetett feljutni, a terem sarkában egyetlen kétszemélyes WC működött. Ebbe az egy helyiségbe volt elhelyezve több, mint ezer ember. Az őrség, és a konyha a földszinti, modernizáltabb helyiségekben voltak elhelyezve. Aki reggelizni akart, az legfeljebb délre jutott le az udvarra, aki az ebédhez akart sorban állni, az jó, ha a vacsoráját megkaphatta.
Azon túl, hogy néhányan összeszarták magukat, nagyobb tragédia nem történt. Igaz, egyszer az egyik galérián fekvő le akart jönni, hogy WC-re menjen, de az alatta sűrűn fekvők nem engedték, hogy átgázoljon rajtuk. Kínjában az alsók felé könnyített magán, erre lerángatták, és úgy megverték, hogy kórházba kellett szállítani.
Az élelmezéssel azért nem volt nagyobb gond, mert a körzet magángazdaságaiban dolgozó foglyokat gyűjtötték itt össze, és pár napra való élelmet majdnem mindenki kapott. Olyan eset is volt, hogy a gazda megtudta, hogy az embere még a táborban van, így név szerinti csomagot vitt vagy küldött neki. A csomagokat a kapun kívül lehetett átvenni, de oda csak a felsőruha hátára varrt nagy PG (prizoniers de gurre) lehetett kilépni. Napokon belül kihirdették azonban, hogy a táborparancsnokság tudomására jutott, hogy egyes foglyok a lakosságtól olyan csomagokat kapnak, amelyek húst, vajat, konzerveket és egyéb élelmiszereket tartalmaznak, melyekből a francia gyermekek még hiányt szenvednek. A tovább érkező csomagokat ezért elkobozták.
Az udvaron több helyen vízcsapok voltak felszerelve, így a vízellátás szűkösen, de megoldott volt. A sűrű, állandó mozgásban lévő tömeg volt inkább nyomasztó. A batyuját mindenki magával cipelte, azt egy pillanatra sem mert letenni. Rosszabbul éreztük magunkat, mint a korábbi nagy lágerekben, ahol legalább a mozgástér elegendő volt. Azért, hogy a kedélyek csillapodjanak itt is szerveztek focimeccset, persze a német foglyokból álló kiszolgáló személyzet, konyhások, rendészek és foglyok között. A meccs egy belső udvaron játszódott, jobbára csak az emeleti ablakokból lehetett jól látni. Az idegek állapota miatt borítékolni lehetett, hogy ez is tömegverekedéssel végződik. Én az egyik emeleti ablakból néztem végig. Alig kezdődött el a mérkőzés, a nagy udvaron ordítozás kezdődött és sokan berohantak a pályára. A magyarok a német egyenruhásokat kezdték ütni-verni, de azok elég válogatott, termetes fickók voltak, és visszavonulás közben igencsak vissza is ütöttek. A balhénak az őrség lövöldözése vetett véget. Több fegyveres őr is befutott a pályára, de előlük mindenki futva menekült, mert nem akarták, hogy büntetésből a kelleténél tovább marasztalják. Sebesülések is történtek. Hozzánk is felszaladt egy fiú, aki akkora pofont kapott, hogy a füle alatt az arcán megrepedt a bőr, a nyakába folyt a vér. Kérte, hogy szerezzünk neki valami kötszert, vagy sebtapaszt, mert, ha az egészségügyiek látják el, a fegyelmit sem kerülheti el.
Már egy hét is eltelt ebben a pokolban és türelmetlenül vártuk a végét. Én az udvaron, a napra kiülve többször átvizsgáltam a ruházatom, mert mondták, hogy itt már tetűt is bőven lehet kapni. Röstelltem volna tetvesen hazamenni, hiszen már egészen emberi formám lehetett. Az ohnenheimi elbocsájtásomkor egy amerikai tiszti egyenruhát adott rám az Öreg, a súlyom is olyan 70-71 kg lehetett, nem nézhettem ki rosszul. Eljött végre az az idő is, mikor úgy érezhettük, ez már a szabadulás első pillanata. Mindenki kapott egy elbocsájtó cédulát, melyre csak a nevet kellett ráírni (még ma is őrzöm valahol) egy két napra szóló ételcsomagot, és elindultunk a vasútállomás felé. Nem volt messze, már ott állt bent egy másik szerelvény, magyar fiúkkal volt megrakva, de ők máshonnan érkezhettek. Egynéhány hölgy is eljött hozzájuk búcsúzkodni, pedig az őrök igyekeztek elkergetni őket. Eszembe jutott Helen, én tőle már több, mint egy hónapja elbúcsúztam, és talán a vele való találkozás az egyetlen, melyre ebből az időből érdemes visszaemlékezni.
A mi szerelvényünk is elindult végre. Százan lehettünk egy-egy vagonban, nem sok hely jutott, de elfértünk. A vonat hosszan, a Badeni tó partján haladt, csak ritkán álltunk meg, szükségből, vagy ivóvizet venni. A szerelvényt két francia tiszt kísérte, akik végig velünk voltak. Két nap múlva Bécsújhelyen állt meg a szerelvény, ami komoly idegességet váltott ki. Ez már orosz zóna volt, és a katonai hatóság a mozdonyt más, fontosabb szerelvény vontatására elirányította. Több napig álltunk ott, néha benézett hozzánk egy-egy tányérsapkás orosz tiszt is. Rettegtünk attól, hogy a következő mozdony már meg sem áll velünk Szibériáig, mert ilyen híreket is hallottunk. A franciák megnyugtattak, ők azért vannak velünk, hogy ez ne történhessen meg.
Végre, hat nap után visszakaptuk a mozdonyunkat, amely másfél-két óra múlva hosszú kürtszóval jelezte, hogy átléptük a magyar határt. A fiúk ujjongásba, tapsolásba törtek ki. Este lett, mire a szerelvény befutott velünk Nagykanizsa állomásra. Akkor az éjszakát egy laktanyában töltöttük.
Kihirdették, hogy másnap mindenki kap egy leszerelő levelet, és ott kell leadni a felesleges magyar katonai ruházatot. A honi kiegészítő parancsnokságon mindenkinek jelentkeznie kellett, és a nála maradt holmit (zubbony, nadrág, bakancs) leadni. A távolabb lakók egy takarót is megtarthattak, a vonaton mindenki ingyen utazhatott, a nagyobb állomásokon meleg ételt kaphatott, aki éhes.
Másnap az elbocsájtás elég gyorsan ment. Több asztalnál írták a papírokat. Én egy bilgeri csizmás, civil fickóhoz kerültem. Mikor bemondtam, hogy a legutolsó alakulat, ahol szolgálta, a Fővezérség 4. osztálya volt, rögtön rávágta:
- Akkor maga nyilas volt!
- Persze, – mondtam – hiszen jó ideig együtt szolgáltunk, nem emlékszik?
Erre dühösen rám ordított, hogy ne próbálkozzak ebből viccet csinálni, menjek a p….ba, ez még úgyis ki fog derülni. A kijárati ajtónál megkérdezték, milyen katonai holmim van.
- Egy sapka – feleltem. És tetettem az asztalra.
A kezembe nyomták az elbocsájtó levelet, látták, hogy amerikai ruhában vagyok, senki sem figyelte, hogy a lábamon magyar bakancs van, a jobb vállamon pedig magyar köpeny lógott.
Ebben a szerelésben léptem ki az utcára, és kerestem meg az állomást. Ott indulóban volt egy szerelvény, rengeteg utas tolongott, még a vonat tetején is rengetegen ültek, mindenki batyukkal, kosarakkal megpakolva. Az egyik lépcsőre felkapaszkodva kérdeztem meg, hogy hova megy a vonat. Azt mondták, Budapestre. Akkor jó vonaton vagyok gondoltam, de kíváncsi lettem, hova utazik ez a sok ember. Egy idősebb ember válaszolt a kérdésemre, hogy pestiek, vagy oda mennek. Őket feketézőknek mondták. Aztán megkérdeztem, hogy melyik hónap hányadik napját írtuk. Azt felelték: 1946. április 27. Eszembe villant, hogy pontosan egy éve, hogy az amerikaiak Griesbachból az első táborba belöktek. Nagyot sóhajtottam, kegyetlen egy év volt, de hála Istennek már tényleg vége.
A kalauzok jelezték, hogy a vonat indulni fog, a mozdony is füttyentett egyet. A sínek mellett egy idősebb asszony a fiát, vagy az unokáját keresve élesen sikoltott:
- Janiiiiii!
Mire a vonat lassan mozogni kezdett már legalább húszan kiáltozták, hogy Janiiii.

Szeged, 2009. augusztus