Fellép a kisszékre. Meginog alatta. Ezt is meg kéne szögelni - gondolja. De minek? Enyhe derű terül szét átszellemült ábrázatán. Megmarkolja az ablakkeretet  és fellép a párkányra. - A szentségit! - nyögi, miközben a frissen mázolt keret sercegve, tépőzárként engedi csak el egyik kapaszkodó kezét. Tegnap festette le. Még fog. Erről meg is feledkezett. Ránéz a tenyerére. Vastag fehér csík húzódik rajta, egészen a csuklójáig. Na, és? Számít ez már valamit? Semmit. Mint ahogyan a rozoga kisszék sem.

Mi is lehetne mostmár fontosabb, mint a fájdalommentes, gyors vég. A hétköznapi bagatell apróságok már múltidőben irandók. Azokkal ezek után foglalkozzanak az élők.

Például Beatrix.

Nyolcadik emelet. Jó esély. Noha a tizedik mégjobb volna, de azért ez sem rossz. Áldja az eszét, hogy öt évvel ezelőtt nem hagyta magát befolyásolni. Beatrix foggal-körömmel ragaszkodott a szintén eladó első emeleti lakáshoz, de ő hallani sem akart róla. Neki ez a lakás kellett. Napokig civakodtak - hol békésen, hol békétlenebbül - míg végül azzal győzte meg Beatrixet, hogy ennek a lakásnak három ablakából is nézhetik majd a tüzijátékot.

Elmosolyodik. Micsoda marhaság - gondolja. Hiszen egyetlen egyszer sem az ablakból, hanem a minden alkalommal a helyszínről kísérték figyelemmel az eseményt.

Lenéz, megszédül. Rémülten markolja meg újból a frissen mázolt keretet. Bolond egy dolog az életbenmaradási ösztön. Megborzong. A késői szeptemberi szél kígyóként kúszik gombolatlan inge alá.

Ezt az inget is tőle kapta tavaly karácsonyra. Milyen boldog volt még akkor. Na persze akkor még mit sem sejtett. Azóta mintha évszázadok teltek volna el. Az események túlságosan besűrüsödtek, akár egy elrontott főzelék. És hogy minderről ő értesült a legkésőbb! Micsoda szégyen! A környezete, a barátok, ( ha egyáltalán azoknak lehet őket nevezni ), mindent tudtak. Állítólag csak kímélni akarták őt. Frászt! Akkor lett volna kímélet ha azonnal közlik vele a tényt, hogy Beatrix már két éve hajt a főnökével. Akkor talán nem szánja el magát olyan lépésre, mint amilyet most készül véghezvinni. Akkor talán a friss vérző sebbel a lelkén képes lett volna továbbállni. Akár büszkén és szégyentelenül. De így? Két év után? Amikor a világ hatalmas szégyencirkuszában ő lett a bohóc? Hová menekülhetne? Bárhová is menne ez a teher betontömbként csüngne rajta. Eléggé ismert és befolyásos ahhoz, hogy csak úgy eltűnjön a látómezőből. Mert a karrier az karrier! Nem azért kűzdötte át magát a csapdákkal teli szövevényes úton, hogy most név és arc nélkül elvackoljon valahol egy sötét odúban.

De hogyan menjen vissza egy olyan helyre, ahol a kollégák összesúgnak a háta mögött, gyermeteg megjegyzéseiknek a célpontjává válva. Így nem lehet igazgatni egy osztályt. Úgy meg aztán végképp nem, hogy tudja: Beatrix egy emelettel lejjebb nyáladzó főnökén csüng naponta nyolc órán keresztül, feltéve, hogy nem maradnak tovább, ostoba, átlátszó túlórákra hivatkozva. Hányszor de hányszor végigpörgette már magában a képsort amint lemegy hozzájuk, és a turbékoló gerlepárt alaposan helybenhagyja. Természetesen ezekből a képzeletbeli csatákból mindig ő került ki győztesen. A főnök betört koponyával elterülve a méregdrága perzsaszőnyegen, miközben Beatrix megszaggatott ruhával és néhány monoklival szemei alatt térdenállva bocsánatért eseng.

Hízelgő képek, de vajon megéri-e? Az azt követő meghurcolás talán mégnagyobb szégyen volna. Meg mit is érne el vele? Években kétszámjegyű sittet, mindenféle nem evilági szőrös bulldózer kívánalmainak kitéve.

Felnéz az égre. Sötétedik. Ennek ellenére láthatóak a gyülekező sötét viharfelhők. Remek háttérhangulat egy még remekebb alakításhoz. Requiem a javából. A szél is gonoszabbul markol az ingébe. Megbillen. Sohasem bírta a magasságot.

Három évvel ezelőtt Beatrixel Párizsban voltak. Az Eiffel-torony talán élete legnagyobb kihívása volt. Beatrix sohasem vette komolyan a tériszonyát. Folyton kinevette őt emiatt. Ez mindig rosszul esett neki, hiszen valakinek a fogyatékosságából kacaj tárgyát képezni nem szép dolog, így hát elhatározta most ezegyszer nem vall szégyent. Mások is túlélték, miért pont ő pusztulna bele? Csak fölmennek a lifttel, ő tisztes távolban megáll a korláttól, és hagyja, hogy Beatrix bámész tekintete Párizs panorámáján legeljen. Aztán később ugyanazzal a lifttel le is jönnek. Ennyi az egész.

Nem így történt. Háromszor tört rá az életmentési kényszer. Kétszer Beatrixel, egyszer pedig egy idősebb német házaspárral szemben. Két sűrűarcú, mosolytalan fickó fogta őt a liftben lefelé a kelleténél jóval erősebben. A torony terpeszében állva csak Beatrix gyenge francia tudása mentette őt meg a két biztonsági ember további molesztálásától. Természetesen az apró malőr vitává duzzadt kettejük között, ami azt eredményezte, hogy a következő két nap városnéző programjait más-más csoporttal hajtották végre.

És most itt áll az ablakban, nyolc emelettel a föld síkja fölött, legalább 25 méter - gondolja, és az elszántság minden egyes fájó emlék felvillanásával csak nőttön nő benne. És persze Beatrix most sincs itthon. Amióta a titokra fény derült jószerivel csak aludni jár haza. Vagy nem. De ha itthon is alszik, akkor is minek? Külön szoba, külön ágy. És természetesen félreérthetetlenül sugárzik róla, hogy ő a sértett fél. De mit akar attól a nyomorulttól, akinek három gyereke és felesége karéjában kell mosolyogni a családi fotókon?

Két év a bújkálás és hazudozás tengerén hányódva. Hogy az ember partot találjon az esély szinte nulla. A hullámok csak magasodnak, mígnem felborul a csónak. Azután vagy megkapaszkodunk a csónak szélében vagy elmerülünk. Ők kapaszkodnak. Ki csónakba, ki ablakkeretbe. Sorsa válogatja.

Mély levegőt vesz. Érzi a közelgő eső illatát. Szereti ezt az illatot. Olyan...fickóssá teszi.

Ezirányú hajlamát Beatrixel való első randevúján fedezte fel. Kora délutáni találka, séta, mozi, vacsora. Az étteremből kilépve haragos szél kapott a ruhájuk alá. Összekapaszkodásuk ösztönszerű volt ( utólag legalábbis így magyarázkodtak egymásnak ), nyakukat behúzták, és így haladtak a kocsi felé. Akkor csókolta meg először Beatrixet. Finom, puha csók volt, az újdonság varázsának minden ízletes fűszerével meghintve. Beatrix szolíd illatú kölnit használt, amit a szél átmenetileg megsemmísitett, ellenben cipelt magával egy másfajta illatot, az eső illatát.

Félelmetes hatással volt rá. Természetesen fokozott gerjedelmében a szituáció is szerepet játszott, de az eső illata csodákra volt képes. Az est további részében már alig-alig bírt magával, az éjszaka pedig  önmagáért beszélt.

És micsoda kín! Most is ficereg valami a nadrágjában.

Eső cseppen az orrára. Nagy, kövér esőcsepp egyenesen az orrnyergére, ahol szétlapul és kétoldalt az arcára csurog.

Lenéz. Nézi a ház előtt futó keskeny betonjárdát, és az az után kezdődő bokros, füves területet. Valahova oda kéne érkezni - morfondíroz, aztán rájön, hogy megint hülyeségek járnak a fejében. Nem mindegy hová esik? Ilyen magasságból bárhová is csapódik be, ugyanúgy fog járni, mint az orrára csöppent víz: deformálódik, szétlapul, megfolyik. Hallotta valahol, hogy az ugrást választó öngyilkosok zuhanás közben döbbennek rá, hogy mégsem kellett volna. Megrémül. Ő nem akar így érezni. Sőt, élvezni akarja a repülés, a szabad repülés minden tizedmásodpercét. Mert nem lehet több az egész egy legfeljebb két másodpercnél. És mi van, ha fájni fog? Na ne! A fájdalmakat végképp nem tűri. Soha nem is tűrte. A kalapácsos eset volt a legmegrendítőbb. Beatrix képet akart a falra. Nem is akármilyen képet. A retusált, aranykeretbe foglalt esküvőit. Micsoda esküvő volt... A nyolcvan meghívott evett, de leginkább csak ivott, és hajnalra összeokádtak mindent. Zűrös história. Nem kíván részletezést.

A képen boldog mosoly, két jövőbe tekintő, csillogó szempár. Aztán előkerült a kalapács és a szeg.  Persze a fal beton. Lesújtott. Első ütés a szegre - elgörbült, második a szeget tartó hüvelykujj körömágyára. Egy pillanatig csak nézte a megroncsolt ujjat, aztán felüvöltött és rohant a fürdőszoba felé, hogy a hideg csapvíz alá dugja. Félútig ért amikor férfiasan elájult. Beatrix ölében fekve tért magához, hüvelykujján ormótlan vizes borogatással.

- Nem fájhat - motyogja. Mire az agy érzékelné a fájdalmat, addigra ő már felfelé fog szállni apró, fehér szányakkal a hátán. De túl is élheti. Volt már rá példa. Na ne! Azt végképp ne! Akkor inkább a betonjárda. A lényeg: nem szabad nagyon elrugaszkodni. Mennyi gond még ezzel is - gondolja. Nem elég, hogy az ember ilyen cselekedetre szánja el magát, még itt is feladatok soraival kell megkűzdenie. Gyomra émelyegni kezd. Valamit tenni kell, mert ezt már nem bírja így sokáig. Valahol a távolban villámlik, kicsivel később mennydörgés morajlik. Az esőcseppek egyszeriben megsűrűsödnek. Kellemetlen tűszúrásként csapódnak arcára, mellkasára. Összeszedi minden erejét és újból lenéz a mélységbe. Egy pillanatra úgy érzi a ház dőlni kezd vele.  Tudja, hogy ez csak érzékcsalódás, de ennek ellenére már komoly rosszullét környékezi.

És ekkor autó érkezik a ház elé. Ismerős autó. Nagyon is ismerős. Beatrix száll ki belőle, retiküljét feje fölé tartva, majd egy másodperccel később kinyílik a sofőr felőli ajtó is, ahonnan Beatrix főnőke kászálódik elő. Ernyőt nyit, megkerüli az autót és Beatrix fölé tartja. Hogy pontosan mi történik az ernyő alatt azt innen föntről nem látja, de arra már nincs is szükség. Elordítja magát. Felesége nevét kiáltja torka szakadtából. Az ernyő oldalra billen és a két fej egyszerre néz a magasba.

Mindkét kezével elengedi az ablakkeretet, majd  (ugyanaz a tépőzár effektus ) széttárja karjait és merev testtel dőlni kezd. Sarka megemelkedik és talpának egyre kisebb felülete érintkezik már csak a párkánnyal. Átbillen azon a ponton, ahonnan még mentőöv gyanánt megmarkolhatná az ablakkeretet. Teste merőleges helyzetben hagyja el végleg a párkányt. Üvölteni akar, de a szabadesés okozta légellenállás ebben megakadályozza. Levegő süvít a füleiben, az orra eldugul, a gombolatlan ing a nadrág szorításából elszabadulva a feje fölött vitorlaként csapkod. Nem a földet nézi. Őket figyeli, a döbbent arcukat, és talán még mosolyog is. A két szempárban, ami az ő zuhanását figyeli, riadalom és értetlenség zavaros fénye kavarog. És Beatrix szemében még valami más is. Csillogás. Pontosan olyan, mint a soha fel nem szögelt esküvői képen.

***

Felüvöltött. Ülő helyzetbe tornászta magát és hosszú, súlyos másodpercekig az őt körülvevő vak sötétet bámulta. Hangosan zihált, akár egy futó a célegyenesben, teste verítékben úszott. Aztán hirtelen éles fény hasított szemeibe. Arca elé kapta mindkét kezét.

- Mi történt, drágám?! - kiáltott mellette rémülten egy női hang. Lassan leeresztette kezeit és hunyorogva kinyitotta szemeit. - Mi a baj? - Beatrix hangszine vészjelzésekkel volt tele.

Körbenézett. Ismerős szoba. Az ő hálószobájuk. Övé és Beatrixé.

- Rosszat álmodtál, ugye?

Bólintott. Kézfejével megtörölte izzadt homlokát és megpróbált egy nyugtató mosolyt erőltetni ábrázatára, amiből nem lett egyéb, mint egy keserves fintor.

- Le...lees...tem.

- Mit beszélsz?

- Leestem.

- Honnan estél le?

- Innen. - És fejével az ablak felé bökött.

- Csacsiság - mosolyodott el Beatrix megkönnyebbülve. - Megint csak rosszat álmodtál. Ennyi az egész.

- Borzalmas volt. Nagyon borzalmas.

- Felejtsd el. Az ilyen álmokat el kell felejteni. Gyere, bújj ide hozzám és próbálj meg aludni. Még csak hajnali fél kettő.

- Rögtön - válaszolta - , csak kimegyek a fürdőszobába megmosakodni.

- Rendben - válaszolta Beatrix, és megsimította a férfi arcát.