Sebzettek ösvényein II.
/átírt változat/
*
Anya azt mondja, levisz bennünket sétálni a tó partjára, nagyon örülök neki, bátyókám, Jánoska is ujjongat, elkezd ritmikusan ficánkolni a tolókocsijában, nála ez mindig az öröm kifejezése. Anya felhúzza lábára a magas szárú, vasbetéttel merevített, elől nyitott, három csatos szandálját, melyre azért van szüksége, hogy ne deformálódjon tovább a lábfeje és néhány lépést tudjon tenni a háromágú botjával. Anya meg apa szoktak halkan beszélgetni bátyóról, én sokszor kihallgattam őket, és annyit tudok, hogy sajnos így született meg 20 évvel ezelőtt, a szülés alatt oxigénhiányt szenvedett, mert a köldökzsinór háromszor tekeredett meg a nyakán és nem császározták meg anyát, ezért halmozottan sérültnek született. Már tudom mit jelent a császármetszés, apa elmesélte nekem, és ha anyát megműtötték volna az orvosok, akkor nem fulladozott volna a szülőcsatornában és akkor teljesen egészséges testvérem lehetne, s akkor most ő egyedül is levihetne a partra engem.
Gyorsan magamhoz veszek egy kis száraz kenyeret, hogy legyen mivel megetetni a hattyúkat, ha találkoznánk velük a tóparton.
Mire elindulunk, bátyám lecsillapodik, és a fehér murvával felszórt úton nehézkesen döcögünk, mert kocsijának elülső kis kerekei néha megfeneklenek a kőzúzalékban. A 70-es út sötétszürke bitumenjét és a zöld gyepszőnyeget átszelve kibukkannunk az útszéli tuják égbenyúló oszlopai között. A part menti vasúti sínpárokhoz érünk, melynek bazalt töltésével, ezüst acélsíneivel, és a korhadó, olajos színű-szagú talpfáival torlaszt képeznek előttünk. Sajnos nincs felnőtt segítség, ezért én asszisztálok anyának, hogy átjussunk a síneken. A tolókocsi és Jánoska meg-megrázkódik, míg átjutunk vele, de végül sikerül együttesen legyőznünk az akadályt.
Kárpótol bennünket az elénk táruló látvány, a festői a táj, ahol a tó és ég türkizkékjét megtöri a túloldali hegység színkavalkádja, a piroscserepes, fehér házak, amelyek élesen kirajzolódnak a napsütésben. Egy csintalan szellőcskétől az öböl vize lágyan fodrozódik, és a színesre festett horgászladikok ringatóznak e apró hullámokon. Összeszorul a szívünk, mert mindezt csak anya és én láthatom, Jánoska sajnos rövidlátónak született. Tíz méteren túl a dolgok számára homályfehérek, a látóterébe került kép szinte a ködből úszik eléje, ezt a jelenséget már sokszor elmondta nekünk. Vastag, ronda szemüveget kapott, amely eltakarja helyes szemét és arcát a külvilágtól, de szeme nem műthető, mondta a doktornéni anyámnak, amikor kiderült, hogy látóideg-sorvadása van, látása egyre romlik és sajnos meg is fog vakulni. Szeretnénk mi a szeme lenni, ezért mindig elmeséljük neki, mint most is, mi látható a távolban.
A kikötő nyüzsög az élettől, a csónakok zöme úton van a közeli nádszigetek vízi- folyosóin. Emberek sürögnek-forognak ladikjaikban, mint ahogy a kikötőt körülölelő betonút is hemzseg-zsibong a kirándulóktól. A fülledt melegben mindenki fürdőruhában, vagy póló-sortban feszít. Feléjük közeledvén, bátyóm előtt is körvonalazódik, élesedik alakjuk, arcaik, vonásaik életre kelnek számára.
Mögöttünk kiskutya csahol, és mindhárman hátranézünk, és kezemmel intve magunkhoz csalogatom.
- Gyere ide édesem!
A kiskutya ugrándozva jön, megsimogatom, felveszem és Jánoska ölébe adom. Annyira örült neki, a kiskutya végignyalta arcát, ő meg görcsösen szorongatva szeretgette. Egyszerre csak megjelent egy nálamnál is fiatalabb, ötévesforma kisfiú és kikapta Jánoska kezéből a kiskutyát. Bátyóka azonnal sírva fakadt.
A kisfiú elrohant szüleihez a kiskutyával. A szülők megvetően néztek ránk. Én már tudom melyik jelenet következik, olyan, amilyen szinte nap mint nap megesik velünk. Amikor még kisebb voltam, mindig feszengtem az ilyen alkalmakkor, de ma már büszkén húzom ki magam bátyóka érdekében és anyáért.
Az esetet követően, hirtelen állóképpé változik a táj és az emberek. Már régebben is tapasztaltam, hogy anya egyetlen pillantására az emberek elkapják fürkésző tekintetüket bátyóról. Mindig is fájtak nekünk ezek a kandi tekintetek. Sokan egyszerűen csak kíváncsiak a bátyómra, mint kuriózumra, mások meg együtt érzőek, vagy részvétlenek velünk szemben. Ilyenkor szinte mindig zavarba jövünk, bánt minket a dolog. Szerencsére Jánoska ebből a közjátékból semmit sem vesz észre, meg sem értené, hiszen szellemileg is el van maradva. Én csak feleannyi idős vagyok, én már tudok számolni, ő pedig az ujjain számolgat nagy nehezen, pedig anya mennyit gyakorolt vele. Azt mondták egy felmérésen, semmi logikája nincs.
Miután Anya pillantásával értésére adja a spontán összegyűlt közönségünknek, hogy méltatlan dolgot tesznek, újra megelevenedik az élet körülöttünk, s mindenki folytatja a megkezdett tevékenységét. Anya Jánoskához hajol, hogy ne bántsa őt e kis malőr, és fülébe súgja, ne sírjon és fájjon neki hogy elvették tőle a kiskutyát. Én is vigasztalóan átölelem és sírása abbamaradt.
*
A megálló után a betongáton folytatjuk köríves sétánkat. Itt jól tolható a kocsi, nincs akadály, gördülékenyen igyekszünk a félsziget csúcsosodó középpontja felé. A tájék csodálatos, egész csapat fehér hattyú bukkan felénk a távolból. A gúnár felvezetésével siklanak a vízen, felénk tartanak, megszokták már az embereket, akik gyakran etetik őket. Egészen közel úsznak hozzánk, kíváncsiak ránk, mi meg rájuk. Hála Istennek hoztam magunkkal elemózsiát. A gúnár bizalmatlanabb, ő kissé távolabb figyelve felügyeli csapatát. Ha bántanánk, vagy közelebb merészkednénk hozzájuk, tudom, a gúnár megóvná csapatát és szembe szegülne velünk,de mivel kínálunk fel nekik ennivalót, kíváncsiságuk megerősödik és még közelebb úsznak hozzánk. Feléjük hajítom a száraz kenyér darabkát és az eledelhez legközelebb álló hattyú nyakát u alakúra formálva felveszi. Anya rám szól, adjak Jánoskának is dobálnivalót. Átadtam neki egy darabkát, meglendítette merev karját, majd hajított egyet, a mozdulat befejeztével kinyitotta kezét és a száraz kenyér a kezéből merőlegesen ráesett a betonútra. Láttam rajta, még egyszer megpróbálná a dobást, a negyedik próbálkozásra már sikerült is másfél méterre dobnia, így már a vízbe esett a kenyér. Egyik hattyú gyorsan odaúszott és lenyelte a víz felszínén úszó falatot. Olyan boldog lett bátyóka, láttam ezt az arcán és a mozgásán is.
A sikerélmény után tovább folytattuk sétánkat, majd egy csendes helyen lepihentünk. Anyával fűre terítettük kockás plédünket, kiemeltük bátyókát a kocsiból és leültünk. Mögöttünk nádas, előttünk víztükör. Körös-körül csend és nyugalom honol. A távolban néhány horgász üldögélt, hallottunk egy-egy csobbanást, ahogy csalijukat a vízbe dobják. Csak a természet és mi, oly jó így együtt lennünk, csodálatos érzés. Mélyen beszívjuk a víz és fű illatát, jólesik, miközben beszélgetünk erről-arról, jelentéktelen kis semmiségekről. Bátyóka is bekapcsolódik és régi élményeiről számol be, melyek szinte naponta napirendre kerülnek.
- Anya! Emlékszel még arra a kutyás emberre? – tette fel szokásos kérdéseinek egyikét.
- Hogyne, kisfiam. – válaszolta neki anyám, míg nekem is és eszembe jutott az a meghökkentő, meglepő incidens, amely több éve a Reviczky utcában esett meg velünk.
- Azt mondta nekem, nyugodtan simogassam meg a kutyáját, nem fog bántani. – emelte ránk huncutul barna szemeit.
- Persze, aztán, amikor mégis hozzáértél, majdnem bekapta a kezedet! – vágtam rá az elmaradhatatlan választ.
Erre mindhárman hangos nevetésben törtünk ki. Ekképpen zajlott köztünk a tradicionális beszélgetéseink láncolata.
Bátyó arca komolyra vált, és azt sóhajtja:
- Anya! Én úgy szeretnék megnősülni!
Anya megdöbben, ledermed, látom szívébe markol a fájdalom. A gondolat még új neki, látom rajta. Ilyet még sohasem mondott. Anya töpreng, mit is válaszolhatna e jogos óhajra. Egy elterelő-kikerülő válaszadást talált a legjobb megoldásnak a lesújtó igazság helyett.
- Ó, kisfiam, még fiatal vagy te a házassághoz. – hebegte.
- De anya, a Tóni bácsi is fiatalon nősült meg. – válaszolta rendkívül gyorsan.
Ilyen gyorsan vág az esze? Hm. Szokatlan tőle ez a gyors gondolattársítás, párhuzamos vonatkoztatás. - gondolta anya. Tónit és Máriát már régóta ismerjük. Apu kollégája volt, valóban fiatalon, 20 évesen nősült meg. Feleségével többször is eljöttek vendégségbe hozzánk. Hamar el is váltak.
- Ez lett a nagy szerelemnek a vége. – kapott anya a nyilvánvaló válaszon.
Majdnem elsírta magát, hogyan is mondhatná meg neki az igazságot, hogy erre még reménye, eshetősége sincs az ő életében. Kinek is kellene egy ilyen halmozottan sérült ember. Csak nekünk kell! Nekünk, mi szeretjük örökké ezen a világon, mi gondoskodunk róla, ápoljuk, és ellátjuk. Elfoglaltságokat nyújtunk számára egész nap. Ki venné még erre a fáradságot rajtunk kívül. Senki!
- Nem vagyunk mi elég neked? Mi szeretünk a legjobban téged. Nincs az a lány, aki úgy tudna majd téged szeretni, mint mi. – mondta anya.
- Pedig annyira szeretnék egy gyereket is!
- Egy gyermek sok gondot jelent.
- De én majd mindent megadok neki.
- Gondoskodni fogok róla, és elviszem az Állatkertbe is.
Anya szája széle megremegett, a kitörő sírást alig tudta magába fojtani. Mit lehet erre válaszolni? Egyelőre semmi ötlete nincs. Sajnos nem pszichológus, sem gyógypedagógus, sem konduktor. Megpróbálja fia gondolatait elterelni másfelé. Fejét az égbolt felé fordítja, megsimogatja buksiját. Én a kezét veszem a kezembe. Ekkor jön a válaszadástól pillanatnyilag megmentő hadsereg egy hatalmas fecskeraj felénk közeledő képében.
- Figyelj! Mindjárt megérkeznek a fecskék. – mondtam.
Valóban így történik, sűrű, tömött fekete rajokban, hangosan csivitelve érkeznek a mögöttünk elterülő cserjéshez és tavi nádszigetek felé a fekete madarak. A fecske csapatok koromsötét foltokban takarják el előlünk az egyre szürkülő, alkonyba borult eget. Egy-egy szalmasárga nádszálra egyszerre több madárka is rászáll. Először csak ringatózva, majd egyre hangosabban és veszettebbül rázzák a nádszálakat. Halljuk a nádrengeteg egyre erősbödő zizegését, a vad táncoltatástól a nádban megbújó, alvó szúnyogokat felriasztják álmukból, és ezzel kezdetét veszi estebédjük. A fecskék a nádról felszállva ricsajozva keringenek a rekettyés fölött, és a még magukhoz sem tért szúnyogokat röptükben kapják be. Össze-vissza repkednek, és sohasem ütköznek össze, ügyes élelemszerzés ez a fecskéktől. - gondoltam.
Közben Jánoskának is elmagyarázom a fecskék célját, s ezzel el is felejtette eddigi gondolatait. Összeszedelőzködünk, s gyors léptekkel sietünk haza, mert a szúnyogok nemcsak áldozatok, hanem egyben vérszívó támadók is. Egyre több csíp meg bennünket, igyekezünk kell ugyanazon az úton hazafele.
Anyát megmentettek a fecskék a választól, de érzem még valamikor, a jövőben, talán holnap, vagy egy hét múlva minden bizonnyal majd megismétli szíven ütő óhaját, és akkor anya helyesen fog rá válaszolni, mert ő előbb-utóbb mindig megtalálja a helyes választ.
*
A félsziget középpontja felé tartunk, ahol egy fesztivál kellős közepére érkezünk, keletre színpad, rajta gitáros, aki egy szólót ad elő énekszóval. Az emelvény előtt hosszú asztalsorok, falatozó, söröző emberekkel, körben lacikonyhák. A vízparti oldalon regiment sötétkék nadrágos, fehér inges, vállpántos ember. „Ennyi rendőrt kirendelni egy ilyen rendezvényre” – hökkenek meg magamban. Nem állunk meg, hanem a nyaralóutcák felé vesszük az irányt.
Az egyik fordulóban fúvószenekar hangját halljuk, mire Jánoska gyors ütemben kezdi hajtani a kerekesszékét, utol akarja érni a zeneszót. Hatodik érzékével előre megsejtett valamit az elkövetkezendő eseményekből, ezért miatta levágjuk utunkat és egy parkolóban kötünk ki, amelynek másik bejáratához akkor ékezett meg a masírozó fúvószenekar. Hát ők voltak a parton látott kéknadrágos, fehéringes, vállpántos, rendőrnek hitt csapat, bár most a hangszereikkel vonulnak. Szinte szaladunk utána.
Vagy húszméternyire loholtunk feléjük, míg egyszer csak észrevették az élen kerekező Jánoskát, a zenekar vezetője, intett a muzsikusainak és egyszerre mindnyájan felénk tartottak. Valóra vált bátyóm álma, a muzsika hangját adó csapattal való találkozás, mely mindannyiónknak egy életre meghatározó élményt nyújtott.
Körbeálltak bennünket és elkezdtek csak nekünk, illetve csak bátyómnak zenélni, ő először megrettent az üstdob hangjától és a fülébe fújó trombitától, de hamarosan megnyugodott és ritmikusan táncolni kezdett a székében. A zenészek meg sem lepődtek atetoid mozgásán, derűsen muzsikáltak tovább. A meghatódtunk, míg bátyóm széles mosollyal nyugtázta az eseményeket, az ugrándozástól és vezényléstől teljesen leizzadt, s láttam olyan boldog, mint még soha. Ekkor megérkezett egy hatalmas lila busz, a zenekarvezető felugrott rá, és egy CD-lemezzel jött vissza, Jánoska markába nyomta, és idegen nyelven mondott neki valamit. Elolvastam a lemezborítót és ez állt rajta: Banda Citta’ Di Ripa Teatina, anya mondta meg, hogy olaszok. Még eljátszottak egy utolsó, átdolgozott Monteverdi darabot, s mi tapssal fejeztük ki hálánkat. Utána felsorakoztak előttünk, és egytől-egyig kezet fogtak velünk, éreztük, ez olyan rendkívüli kézfogás, amilyet csak ritkán kap az ember. Szavak helyett is mindent elmond az összefogásról, emberségről, együttérzésről.
Aztán felszálltak a buszra és még a főútról is integettek. Azóta is hallgatjuk CD-jüket.
W. Kovács Krisztina
2009. augusztus 24.
|
