| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Holtomiglan, holtodiglan Ideje:: 08-26-2009 @ 02:33 pm |
|
|
|
|
A férfi
75 év telt el az életemből, s a felfoghatatlan időből 54 évet éltem Veled, jóban-
rosszban együtt, ahogy azt megfogadtuk. Holtomiglan-holtodiglan... amikor
esküdtünk rá, nem hittem, hogy egyszer beköszön a búcsú, és most itt kopogtat az
ajtónk előtt. Félek. Tudnod kell, nincs a világon, amit meg ne tennék, hogy ne így
legyen, tologatnám az elválás óráit, gyűjtögetném az együtt töltött percek
varázsát… bár tehetném, bár tehetnék bármit.
Próbálom szebbé varázsolni a közelgő elválás perceit, talán nem tudatosan,
csak teszem, amit a szívem diktál. Egy anyának sem kell tanulnia, hogy kell
szeretnie a gyermekét, a lelkéből fakad, mint ahogy az én, irántad érzett
szerelmem is onnan táplálkozik. Tegnap, amikor eljöttem Tőled, céltalanul
kószáltam, nélküled jártam az ismert utcákat, és megláttam egy szép kendőt. Rád
gondoltam, megvettem, és behoztam Neked a kórházba. A nyakadban tényleg jól
mutatott, úgy ahogy elképzeltem. Örültél neki, a pizsamád színéhez is illett. Jó
volt látni, hogy örülsz.
Hogy milyen nélküled? Reggelente egyedül ébredek, járkálok az üres
lakásban, keresem a kezed nyomát. Itt a szemüveged az újságon, úgy, ahogy
hagytad akkor… a szék támláján a köntösöd… a papucsodat katonásan egymás
mellé illesztem, arra gondolok, nem örülnél, ha rendetlenül látnád a szobánkat.
Tegnap este megetettem a cicát, és a kis tálka a terasz alatt maradt. Éjfél után
finom neszeket hallottam, kinéztem. Süni mama érkezett, nyomában a hét apró
kicsi, és elfogyasztották a csemegét. Eszembe jutottál, te mindig hagytál valami
finomságot az éjszakai vándoroknak. Szinte láttam a mosolyod, ahogy lested az
éji vendégeinket. Látod, nekik is hiányzol, én néha elfeledkezem róluk, pedig
nagyon igyekszem, már csak miattad is.
Sokat aggódom, miattad… amióta a betegség rombolást végzett a szellemeden,
megváltoztál. Hogy tudnám elfogadni, ha nem ismersz meg, ha kételkedsz? Hogy
tudnám elfogadni, hogy ez már nem Te vagy? Oh, egek, de hisz ez valóban nem
Te vagy! Már én is kétkedővé váltam, hiszen tudhatnám, hogy nem Te mondod a
kétkedő, vádló szavakat. Valami ott legbelül, abban a kis kosárban, ahol a
gondolat lakik; valami ott belül széttörni igyekszik minden szép emléket,
gondolatot; minden szeretetet és kötődést; minden jót és igazat. Betegség, ami alattomos és gonosz, orvul támadt ránk, amikor legkevésbé várjuk.
Nézem a sápadt arcodat, és csak arra tudok gondolni, mennyire szeretlek.
Túlélni a másikat, ez az igazi fájdalom és veszteség. Hogy tudnám elfogadni az
elfogadhatatlant, megérteni a megérthetetlent? Mi egyek voltunk, mindig az
életben, nem hagyhatsz itt engem! Nem adom fel, soha nem adom fel, harcba
szállok érted, küzdök az utolsó szívverésemig.
A nő
54 év, együtt. Ó, kedvesem, tudod, milyen keveseknek adatik meg ez a
boldogság? Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem, hogy együtt élhettük
meg a csodát. Hálás vagyok minden percért, napért, óráért, az elmúlt 54 évért.
Boldog voltam Veled, ezt nem tudom elégszer elmondani. Árvaságomban Te
voltál apám-anyám; a kapcsolatunkban szerető férjem, a gyermekeim apja; erős
támasz a küzdelmekben; Te vagy, akiért érdemes volt megszületnem.
Lassan megy itt az idő. Nézem az órát a falon, a másodpercmutató gyorsan
halad előre, de az idő nem követi, csigalassúsággal vánszorognak az egyedüllét
percei. Amikor itt vagy mellettem, és megosztod velem a várakozás perceit, óráit,
úgy érzem, az órák sebes szárnyakon szállnak tova. Nagy adományt kaptam a
sorstól, egy szerető szív életem utolsó percéig őriz. Mindig jó voltál hozzám,
kitaláltad a gondolataimat is. Szerettem Tőled ajándékot kapni, mert mindig
pontosan tudtad, minek örülnék. A sálad most is a nyakamban van, segít elviselni
az egyedüllétet, amikor megfogom, megtapintom, a kezed simogatását érzem a
bőrömön.
Tudom, sokszor megbántalak. A szenvedés, a rám váró ismeretlen riadttá,
türelmetlenné tesz; néha igazságtalan vagyok. Gyakran úgy összezavarodnak a
gondolataim, hogy magam sem ismerem ki magam közöttük. Ne törődj vele, mit
mond a szám, nézz a lelkembe, ott rátalálsz az igazságra. Amikor bejössz
hozzám, hiába titkolod, látom az arcodon a gyötrődést, az aggodalmat. Félsz a
magánytól, félsz a nélkülem való léttől. Nem kell rettegned, soha nem hagylak el.
Ha majd hazatérsz a lakásunkba, ne hidd, hogy üres, ne hidd, hogy nincs ott
senki, valahol ott vagyok én is. Ahogy eddig, 54 éven át, ezután is mindig így
lesz. Soha nem hagylak el, mindig veled leszek, csak gondolj rám erősen, és
mindig látni fogsz magad előtt, nem is lehet ez másként. Ha ránézel a függönyre,
még az én kezem igazította, hogy jól mutasson. A szekrényben ott lógnak a
kedvenc ruháim, tárgyaim, a dobozban a leveleim. Ha a nap melegíti arcod, ha
szellő borzolja hajad, ha hólepel borítja az alakunk előtt a pázsitot, én mindig ott
leszek, Veled. A gyerekeink… bennük is ott vagyok. Vigyázz rájuk, szükségük
van a szeretetedre, gondoskodásodra. Tedd meg, helyettem is, akkor nyugodt
leszek.
Az erőtlen test harcol a percekért, nem adom fel, de nem tudhatjuk, mi lesz a
vége. Ha minden küzdelem ellenére mégis eljön a perc, kérlek, fogd a kezem.
Mielőtt elmegyek, rád gondolok, a közös életünkre, arra a sok szépre, ami a
mienk lehetett. Nem tudom, milyen lesz majd az örökkévalóságban Nélküled; s
milyen lesz a Világ nélkülem. Ha magányosnak érzed magad, idézd fel a boldog
órákat, és akkor együtt leszünk újból, mindig, örökre.
Magadra is vigyázz, amíg újra találkozunk. Jó éjt, kedvesem.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-26-2009 @ 02:33 pm
| Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 08-27-2009 @ 01:17 am)
Comment: Szia, kedves Rinka!
Bár tudod, nekem a humor a mindenem, de egy ilyen remekmű erősen hat rám. Nagyon szépen írtad le két ember több, mint fél évszázados közös útját. Lévén, hogy még magad nem tudhatod, nagyra értékelem ezt az empátiát. Saját tapasztalatom szerint is az ilyen apró, külső szemlélődő számára jelentéktelen epizódok, amik két ember közös életét tartóssá teszik. Szépen, választékosan fejezed ki magad. Az természetes, hogy egy ilyen patinás munkához gratulálok, de egyben hangot adok annak, hogy irígylem a szókincsedet. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: vp_rozika (Ideje: 08-27-2009 @ 01:57 am)
Comment: Szia Rinka! Fhúú, te aztán érted megrezegtetni lelkünk húrjait. Bocsánat talán kicsit fenkölten hangzott, de ilyen érzéseket váltottál ki belőlem a két gyönyörű vallomással. Ilyen forró szavakkal csak két szerető szív képes búcsúzni egymástól. Nem tudom, lehet-e méltatni kellő szavakkal írásod, de nekem nem sikerül, frázisnak tűnik minden, amit leírhatnék. Remek mondatfűzésed, fenkölt gondolataid szavakba foglalását csodálva puszillak, Rozika |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 09-03-2009 @ 04:07 pm)
Comment: Kedves Miki és Rozika!
Egyszerre szól mindkettőtöknek a válaszom, mert ugyanazt mondanám mindkét hozzászólásra. A férfi, akit barátomnak mondhatok, sok mindent elmondott kettejük kapcsolatáról, ami megérintett. Amikor jött a betegség, átéreztem a férj fájdalmát, kicsit saját bensőmben is ott rezgett az aggodalom, mi lesz ezután. Talán emiatt sikeredett ennyire érzelmesre, és csak remélhetem, hogy nem érzelgősre. Köszönöm a soraitokat, örülök a véleményeteknek.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
|
