Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Az édesapja repülős katonatiszt volt, ezért a rokonság is, az ismerősök és barátok, bajtársak is drukkoltak, hogy ennek a fiatal tisztnek fia szülessen, aki majd apja nyomdokaiba lép. Mikor az orvos örömmel felkurjantott: "Megszületett, egészséges kislány!" - mindenki boldog volt, és talán egyetlen ember akadt aki picike kis mellékgondolattal ne fontolgatta volna, hogy jobb lett volna egy kisfiú...
Ez, a fontolgatás nélkül, teljes szívéből, minden odadásával lelkesedő ember az apukám volt. A legelső ember, aki születésem pillanatában kézbe kapott, és amúgy véresen oáázva magához szorított a higiénia minden alapkövetelményét félredobva. De még a "megmentésemre" siető orvos sem tehetett eleget Semmelweis okosságainak, mert apum felkapta őt is, és felemelve körbetáncolta vele a kórtermet. Szegény anyukám még vacogott a végigélt szülési fájásoktól, de boldogan nevetett, miközben aggódva leste, nehogy az ő kis csodáját rossz mozdulattal fogják meg, vagy törékeny kis végtagjait meg ne sértsék.
De én már akkor ügyesen vigyáztam magamra, semmi gond nem történt, míg apum egy szál pelusba burkolt, és indiántáncot járt velem. Szerintem, hiába is voltam néhány perces újszülött, aki még nem tud tökéletesen beszélni, én már akkor Apummal kiabáltam, hogy "UFF-UFF", de ezt akkor csak anyum értette, és apum érezte.
Így telt a csecsemő, majd kisgyermek korom. Anyu féltve vigyázott, apu imádattal kényeztetett.
Tipikus, átlagos katona gyerek lettem, mindössze azzal tűntem ki több száz fős kategóriámból, hogy engem valóban érdekelt apu esti meséje, amiből megtudhattam minden aktuális repülés-meteorológiai helyzetet, az európai éppen forgalmazó repülőterek adatait..

Kicsit később azért Jókait is olvastam, Arany Jánost, meg Petőfit. Érdekes pszichológiai kütyülék vált volna belőlem, de édesapám ösztönösen ráérezve mindenre, tünetmentes együttest hozott ki belőlem.
Teljesen természetes, hogy az irodalom-bolond, repülésért rajongó kütyülék gyerek 14 évesen a vegyipari pályát látja életcélnak.
Ennek megfelelően az ország akkori elismert iskolájában tanítottam tanáraimat a vegyészet szépségeire.
18 évesen kellően okosnak éreztem magam, hogy férjhez menjek, férjem a műveltség olyan fokáig jutott,hogy 2 év után elváljon tőlem.
Ott álltam 20 évesen, egy totál elrontott élettel...

Mivel a sors fintora a vegyipartól eltántorított, mindent beleadva tudtam, csak katona lehetek, és repülős tisztek között élhetek.
Nos, eközben írogattam verseket, és minden fellelhető betűforrást megkerestem.
A sors tovább is fintorgott velem, bár apu próbálta sokszor pofon vágni azt.
Kütyülék gyerekből tökéletes kütyülék felnőtt lettem.
Katona lettem, új házasságba mentem bele, így játszhattam az ANYA monológját 3 gyerek mellett, de az egész éjszakán át tartó babaringatás mellett is kötelezőnek éreztem, hogy éjjelente gyerekeimnek felváltva olvassam a János vitézt, vagy ismertessem a helikopterek és repülőgépek műszaki paramétereit...
Isten látja bűneim......, de szerencsémre nincs velem beszélő viszonyban:)).
Így nyugodtan apura kenhetek mindent.
Nyugodtan tehetem, édesapám már 9 éve nem tud védekezni!

Nagyon egyszerű leírni ezt, végigélni nehezebb volt. Kis szívinfarktussal leküzdöttem apu temetését.
Az ember, aki születésem óta, 45 évig csak táncolt velem, többé nem volt. Egoista, önző módon, amire engem is nevelt---, magával vitte a felhők szépségét, és a Napsütést.
Különben minden változatlan maradt, a pilóták ugyanúgy felszálltak, mint tegnap. A gyerekeim és férjem elvárásai sem változtak.
Jól megfizetett pszichiáterem, aki feltűnő unalommal hallgatta problémáim -- súlyos depressziósnak nyilvánított.
A szívem orvosi paraméterek szerint kb. 70 %-ban működik ma már. 
A lelkem, minden paraméter nélkül, teljes mértékben apu mellé lett temetve.
Ma is sajnálom a pszichiátereknek kifizetett özön pénzt. Apu mindig azt mondta, depresszió nevű betegség nincs, ez úriasszonyok kiváltsága, mikor nagyon unatkoznak.

Mivel ebben a szellemben nevelkedtem, próbáltam nevetni két pánikroham között.

Mit ad Isten, ez sikerült nekem! Közel egy évtizedbe került, de ma már el tudom olvasni a könyvet, ami a katonai szállító repülősök történelmét dolgozza fel, és többször hangsúlyozza apu nevét.

Hol volt, hol nem lesz, egy kislány, aki születésétől a felhők között járt, majd igen nagyot huppant, mikor rájött, a földön kellene járni. A huppanás igazolt számára egy alapszabályt, ép testben ép lélek. Ma már számára egyik sem ép.

Mosoly lett életem. Tudom, hol volt, hol nem lesz...

Nekem megadatott, hogy 45 éven át volt egy tökéletes apám. Apám, aki hol volt, és mindig lesz.