Válasz nélkül

Elbukott tervek vázaira akasztom a jövőt;
gyűrött, gyűlölt pauszok...
Hogy így akartam volna mindent...?
„Igen” - mondom. De közben hazudok.
Nem keresek hibást
rajtam kívül rég - senki mást.
Ma már
ennél bölcsebb és lustább lettem,
s talán igazabb is egyben.
Csak most, ez időkben látom így,
régen kifogással éltem,
a körmönfont élettel cselezve,
én piaccá lettem,
s a lelkem
- szép szókkal - bárki megvehette.

Egy ideje, ahogy a lombok
a nyár éleit szűrik,
folyton válogatok opálom között:
múltam tudója - én,
kódorgó aggyal
ötletelni
már régóta képtelen vagyok.
Céda lelkem is kérget húzott,
ereimben lassabban szalad a vér,
s új tervem lenne bár,
de vajon
időmbe még belefér...?
Most biztosan ezt - és így akarom:
szögre akasztani amit csak tudok,
vagy - kérdem újfent -
most magamnak is hazudok...?
Ugyan miért nem válaszoltok?
Ti, ti ott az asztalomon,
ti üresen bámuló
gyűrött, gyűlölt pauszok...

*