Emlékszem rád nagy folyó
hömpölygő, bolyongó,
partot csapkodó
Emlékszem a hullámzásra,
stégekre, a zöld nyálkára
a deszkapadon.
Csónakokkal koccoló csőkeret
alga ette romjain
Emlékszem rád nagy telek
Bár ott lehetnék már megint!
Utazni az apró fodrokon,
hogy becsapja a szemet,
S néhány perc után, -talány,
hogy ő jön, vagy én megyek

Emlékszem rád susogás a nád felől
Amur rágja a friss torzsa véget
Táncra lépő vadkacsák násza
rikoltja át a sásvidéket.
Vizet fon az örvény
vízi lényt ránt magával,
S az hangtalan száll alá
temetkezni az iszap-sárral
Amott ring a horgász,
alakja hajnali ködbe vész
S az ólom csobbanása lassan,
a többi hang közt elenyész

Emlékszem rád te őrült kígyó,
ahogy a fényt cipeled hátadon
A túra csónak ék alakját,
s a fodrot, amit tatja maga után von
Nem élte még meg a napját
Az meg csak feljebb kúszik
Előbb ködöt csavar bő vizéből,
-a pára lebben, aztán visszahullik
És ragyogni kezd a kígyó
kilométereket tár a tájra
Rendetlen szalagként lesz
a távol hanyatt fekvő zöld brokátja
Imitt-amott uszadék fa bujkál
Hemzseg az élet a háncson,
némelyik a partra téved,
felakad egy rozsdás láncon
Törpe halak megkacagják
hűsölnek az árnya közén
S az illat! Emlékszem rá,
úgy terjed szét, mint a tömjén

Megtelik a part. Jő ezer náció,
Mind a Dunát nyúzza ahogy pihen
zsivajjal, kacajjal, nyár van, s vakáció!
Emlékszem, ahogy tűrte, -sőt talán
akarattal csalta magához a népet
Partja tarka cirkuszt varázsol,
Embert akart látni
Hisz ahol az ember, ott az élet
S ahol az élet, a bő folyó, ott az ember

Az meg hálából és önzésből is,
városokat rakott a kő és a zúzalék mögé,
majd elszedte a simára csiszolt kavicsot,
s szegény, szűz folyónk széle
szürke betonszegélyt kapott
Megszabályozták, más mederbe kényszerítve
Hagyta magát. Pedig erős, mint a bivaly
De mintha ezzel tisztában sem lenne,
úgy tűrte, ha épült az új kanyar
Ám ősnádasait időnként megzokogja
Könnye hatalmas áradássá gyűl
Átszakítja néhol a gátat, kicsit tombol,
de aztán..., megszelídül

Szolgál készségesen. Hű társ és szerető
Ringatózó ölelésbe zárja a létet
Színessé hivatott tenni a nélküle
sivárrá züllött porvidéket
Mindenki nagy folyója
Mily dicstelen bánik veled zsarnokod!
Szipolyoz, kínoz, kihasznál
Magának bitorolja szépséged, s hozamod
Vajon a mindennapjait veled együtt éli meg?
Vagy természetes, mint minden, ami szolgál?
Ő csak ad, de sosem követel
Nincs hűségesebb e jó folyónál!
Észrevétlen itatja magát az emlékezetbe
A tudat alatt létezik csupán,
mert mi történne, ha eltűnne egyszer?
Ezrek kérdeznék tébolyultan:
Hová tűnt AZ ÉN DUNÁM?!

Herczeg Zoltán Mikebuda, 2006–02-17