Elbarangolok a színes mezű őszbe, Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe, Földdé lesznek mormolt szavaim. Ázott, nyirkos avarba fekszem, Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot, Segít felednem a titkos csókot, S már nem tudom, kinek, miért adtam, Vitettem céltalan csak, vagy akartam? Álmot hord fölém az élénkülő szél, És elborít a sok-sok halott árny-levél.
Fölfelé nőnek a lombos, bátor törzsek, Dacolva fagyokkal, mik rájuk jőnek, S ellepik varázzsal a hangos, nyüzsgő tájat, Senki sem kiálthat, s nem állhat ellen. A gyökérnél még sóhajt, él a föld, Bár körös-körül pusztulás üvölt, Pár kikerics bólintgat szirmos fejet, Csak fekszem az avarban köztük, nem, nem megyek… Szavak, röppenő pillangók, mikre rátaláltam, Ajkamra ülnek, s kinyújtózom a halálban.
Hintál egy madárka, messze, fönn az ágon, Utolsó dalommal mellé szállni vágyom, Énekelni véle, mígnem dérrel belep A szívet dermesztő hajnali kikelet. Énekelni mégis, habár csöndbe hullik, A világot nem hagyva dallam nélkül úgy itt, Hogy nem pezsdül lelkemből búcsúszó, Az engem rengető rezgésből egy utó. Aztán mégis elhanyatlom, végre ér az érzés, Válasz, s kérdés sincs több, csak tompuló nézés.
Szerelmem színeit szétszedik a szelek, Csak fekszem nyugodtan, el nem megyek. Csókol a föld, szelíden kitárul, Méhébe fogad csöndes párul engem, Leplével édesen von, mint asszony melege, S lágyan dúdolgatja: szép párom szeret-e? Szereti-e hantom, mi torkába gyűlik, S a fények szivárványát, mi a retináról tűnik, Eljegyzi-e magát vélem örök álmodásban, Lészen-e nem múló feledésben társam?
És elborít a sok-sok halott árny-levél, Álmot hord fölém az élénkülő szél, Vitettem céltalan csak, vagy akartam? S már nem tudom, kinek, miért adtam, Segít felednem a titkos csókot, Szürkület szitál arcomba könnyű ólmot, Ázott, nyirkos avarban fekszem, Földdé lesznek mormolt szavaim. Gazdátlan lépteim ködök fogják körbe, Elbarangoltam a színes mezű őszbe.
2009-10-28 |