Kemencefi János
Élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nemigen dúslakodott
semmiben, hacsak szomorúságban nem, mert volt két szerelmetes fia,
akik alighogy fölcseperedtek és megizmosodtak, elmentek, hogy
legyőzzék a kígyók koronás királyát.
- Feleséget hozunk. Királykisasszonyt! –vigyorgott az egyik fiú.
- Megszerezzük a kígyókirály kincsét! –húzta ki magát büszkén a
másik, majd búcsúcsókot adtak és elindultak.
Teltek a hónapok, múltak az évek, s az asszony szíve a nagy
búslakodásban majdnem megszakadt; hiába várta fiait vissza, hiába
leste az erdőből előkanyargó ösvényt, bizony nem jöttek, mintha csak
a föld nyelte volna el őket.
Egyik nap kenyeret sütött.
Összekapart egy kis lisztet a láda fenekéről, meggyúrta belőle a
tésztát, dagasztotta és szakajtóban kelni hagyta. Hanem maradt ám
egy kevés tészta, annyi csak, amennyi épp egy bucinak elég.
„Nem buci lesz ebből –gondolta-, hanem kenyértészta-figura!” –Azzal
kapta, és gyerekecskét formázott belőle. Ám közben fiai jutottak
eszébe, s egy könnycsepp csordult a szeméből; gördült, csorgott végig
az arcán és a figurára csöppent…
A kenyeret kemencébe tolta, a tészta figurát pedig kendővel
letakarva, egy tálban a kemence padkára tette, hadd pihenjen ott,
amíg kisül a kenyér, majd térült-fordult, tette a dolgát, s mire
visszament, hát mit lát?! Uram, teremtőm! A padkán, a tészta-buba
helyén, egy kócos, eleven fiúcska üldögélt.
Nagy boldogan ölbe kapta, babusgatta, csókolgatta, s gyermekének,
Kemencefi Jánosnak nevezte…
Gyorsan peregtek az évek; nőtt, cseperedett János.
Igen szűkösen éltek, el-eljárogatott hát a közeli vásárba, ahol maga
faragta nádsípot, agyaggolyót meg nadályos vízből szedett buzogányt
árulgatott.
„Ez a legény a jég hátán is megél majd!” –mondogatták az emberek.
Félt is az asszony, félt, hogy elhagyja ez a gyermeke is, és világra
indul, hogy a jég hátán, a saját kenyerén éljen…
Nem is kellett sokáig várnia, mert egy napon János eléje állt:
- Elmennék, édesanyám, készítsen tarisznyát! Megkeresem a kígyók
királyát… és igérem, megtalálom a testvéreimet, megtalálom, ha addig
élek is! –mondta és miután vállára kapta a tarisznyát, búcsút intett
anyjának, búcsút a szülői háznak és szapora léptekkel nekiindult a
világnak.
Bejárt hét országot, bebarangolt száz rengeteg erdőt, de hírét se
hallotta a kígyók királyának. Annyira elkeseredett, hogy már-már a
visszaúton jártatta az eszét, amikor egyszerre csak valami zajra lett
figyelmes: közeledő szekér zörgését hallotta. „Alighanem favágók
viszik haza a fát… vagy csepűrágók…” –gondolta és elhatározta, hogy
elviteti magát egy közeli faluig.
Hanem szeme-szája tátva maradt, amikor a szekeret meglátta, mert
az valami ördöngős szekér volt! Hatalmas fekete macska húzta, de jól
ismerhette az utat, mert kocsis nem volt a bakon és, hogy mit vitt???
No, az volt még csak a csuda! Nem szénát vitt, nem is szalmát, nem is
fát, hanem tüzet; magasan tornyozott lángnyelvek alatt rogyadozott a
szekér.
- Megállj, te, pokolfajzat! –kiáltotta János, de a macska eleresztette a
füle mellett a szavát,
mintha egy légy se zizzent volna. És ment, ment, nagy erőlködve húzta
a szekeret.
János sem teketóriázott tovább, hoppsza! Legott fölugrott a szekér
bakjára, kézbe kapta a gyeplőt, kézbe az ostort és nagyot csapott
véle.- Gyí, te! Gyí! –kurjantotta, a macska meg akkora ügetésbe
kezdett, hogy aki látta a tüzes szekeret, bizonyára üstökösnek hitte.
De nem sokáig bírta ám a hajszát a macska; kimerülten a földre
rogyott és nyelv-lógatva, emberi hangon könyörgött:
- Kegyelmezz, te legény! Dobd el az ostort és hagyd ezt a szekeret,
amíg jól van dolgod, mert a gazdám rettentő nagy úr, s szörnyű
haragra gerjed, ha megtudja, hogy ellopod a szekerét! Cserébe
kérhetsz valamit, s ha tudom, megadom.
Eldobta hát János az ostort, odaállt a macska elé s megkérdezte, hol
találja a kígyók királyát?
- Azt bizony én nem tudom –lihegte a macska.- De él egy néne hét
mérföldre innen, öreg diófa odvában, erdő közepében… volt neki három
lánya, három tünde rózsaszála… elrabolta őket egy fene nagy
sárkány… az lehet a kígyók királya: taraja van, kígyó-farka és ragyás,
nyálkás béka-teste. Keresd meg a nénét, tőle kérj tanácsot! De azt
ajánlom, végy előbb a szekérről, végy egy marék lángot! S ne félj, mert
téged ez a láng soha meg nem éget! Tedd el jól, hogy senki meg ne
lássa, s ha bajba kerülsz, dobd egy kőre vagy dobd az út porába!
„ Legalább melegít majd, ha fázom!” –gondolta János, azzal kimarkolt
egy lángnyelvet a szekérről, betette a tarisznyába, s hétmérföldes
nagy haraggal megindult a banyát keresni.
Megtalálta az erdőt s közepében, a fa előtt már várta is a néne.
- Ismerlek jól, Kemencefi János! Hozd vissza a három lányom, három
csiszolt csöpp gyémántom! Kapsz egy lovat, táltos lovat, fölröpít majd
egy nagy fára, annak is a századik ágára, találsz ott egy arany hegyet,
azon látsz egy ezüst várat, vár udvarán üveg kalitkákat, mindegyikben
egy-egy gerle: az én kicsi lányaim. Sárkány lakja azt a várat, a kígyók
királya; senki sem győzi le, csak a kakas kukorékolása...
|
|
|
|
|
