Időzavar
Regény-fejezet
Maróti László
Hányszor születtem, s hányszor haltam meg? Nem tudom. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy emlékeim határozottan valódi emlékek, s a legkülönbözőbb korokból, s helyszínekről származnak. Ezek nem álmok, de nem is beteges tudathasadásból származó képzelődések. Én voltam az, én éltem meg azt, amire emlékszem, s akikre emlékszem, azok is voltak, léteztek, s azokkal ilyen-olyan kapcsolatom volt.
Látom, hogy az idő múlása nem egy minduntalan hosszabbodó vonal. Hiába is próbáljuk nagy hangon elhitetni magunkkal mi, tudós földiek, a három dimenzió törvényeivel lebilincselt közművelt emberiség, hogy világos: az idő múlt, jelen és jövő! Vagyis: kell, hogy legyen elmúlás. A múltra szükség van, hogy megszerzett tudásunk alapján – már amennyire az rajtunk múlik -, előkészítsük és megtervezzük a holnapot: a Jövőt. Születhetek én újabb és újabb életre, az időt valahogyan mindíg félreértem, s ezért hiszem feltétlenül múlónak. Lám, mennyivel kifejezőbb azt mondani: telik az idő! Valami történik, de vagy nincs kijelölhető iránya, vagy minden-irányú. Az univerzum nem egy dobozban kapott helyet. Az idő nem elmúlás, de szakadatlan keletkezés és alakulás. Már nem tudhatom teljes bizonyossággal, hogy mikor van most, viszont – számtalan kalandom során -, sok jövőről derült már ki, hogy az még akkor volt, amikor amaz a mult már távoli jövőként ejtett zavarba. Hát, igen! Zavarba. Zavaros! Univerzum: az A pályáján átszáguld a B: múltak kereszteznek jövőket, jeleneket, vagy egy másik múltat, amely előtt jövőnek számít egy amott száguldó jelen: zavaros ez! Nagyon zavaros! Miért kell, vagy egyáltalán kell-e tudnunk róla, hogy mikor van világ-jelen, -múlt és -jövő? Van ilyen? Miért kell ez az időbeni elhelyezkedés? Netán amiatt, hogy legyen történelmünk? Miért? Meg akarjuk mutatni valakinek? Más múltaknak, jeleneknek, vagy erre kószáló jövőknek? Büszkeségből, vagy, hogy azok, amíg nem késő, tanuljanak belőle? Vagy nem így van? Mi „most” élünk! A „most” az, ami...na, jó! Kezdem az elejéről.
Hányszor születtem, s hányszor haltam meg? Nem tudom. Sok egykori jelennek tudtam a jövőjét, s egyszer-egyszer a most-nak is ráismertem a múltjára, de mégis: soha, vagy talán soha nem sikerült befolyásolnom azt, ami a világban végbement. Amikor például másodszor kerültem vissza ugyanabba az időbe és térbe, talán helyrehozhattam volna egykori mulasztásaimat, halogatott, vagy túl korai segítségemet. Ehelyett leéltem ugyanazt másodszor is! Mire ráébredtem, mi a múlt, s melyik volt a jövő, már lekéstem az akkori jelent: nem tudtam „súgni” az idők mindenkori szereplőinek. Mit jelent ez? Mit akart megértetni velem, vagy mit várt tőlem az, aki kétszer helyezett ugyanabba az időbe, s ugyanarra a helyre?
Egyszer az is megfordult a fejemben: az idő olyan, mint amikor valaki átmegy a folyó túlpartjára, s mert a víz ott már nem jobbról, hanem balról folyik, azt hiszi, ezzel más irányba csalta, becsapta az időt is. Ez persze csak vicc: gondolkodom, s ilyenkor a fantáziám is könnyen elszabadul.
Hogyan élhettem volna meg ennyit, ha az idővel nincs ez a ma még megmagyarázhatatlan elvarázsoltság? Emlékszem a Föld három holdjára, később pedig arra, hogy az egyik egyre közelebb keringett hozzánk, s gyakran forró kövek záporoztak reánk, ami miatt magas hegyek barlangjaiba menekültünk, mert a tengerek is megáradtak. Végül két hold maradt. Érdekes: ha néha olyan korban hallok-olvasok ezekről az időkről, ahol a nagyműveltségű kutató könyvében azok az „egynél-több-holdak” csak együgyűnek vélt, régen kihalt, s tiltakozni már képtelen népek gúnyosan megmosolygott fantáziájaként, primitív legendának minősülnek, magam is elcsodálkozom: „Nahát! Ez tényleg csak mendemonda, vagy mégis úgy lett volna?” Pedig éppen ez az: úgy emlékszem dolgokra, eseményekre, mint saját élményeimre, amelyek időben feltétlenül már mögöttem kell legyenek, mert akkor a Föld még nem is volt Föld, hanem Okont, vagy Garfa. Hol az egyik, hol a másik, vagy harmadik hold világított az égen. Csakhogy éppígy vannak emlékeim azokból az időkből is, amelyeknek kétségtelenül a jövőben kellett megtörténniük. Már nem tudom, mihez képest, de...az sincs kizárva, hogy éppen most élek a jövőben. Képtelennek látszó gondolat! Egész életünk nem egyéb, mint örökös bukdácsolás a jelen és jövő határán. Hihetetlen! Ott éltem, ahol egyebek között nagyon is jól tudtam, igen, tud-tam, hogyan és hogy milyen meglepően egyszerű ötlet alapján működnek a vimánák, a visító repülők. Persze. A hajdani Indiában. Oldalukon a festett virágdísszel meglepően hasonlítanak a mai „Air India” utasszállító repülőire. Csakhogy a vimánák alaposan fel is voltak fegyverezve, s olykor kiválasztott célpontokra lőttek, vagy apró golyókat szórtak le robbanásukkal megsemmisítve embert, állatot, felégetve terményt, s mindent, ameddig a szem ellátott. Éppen úgy, mint a távoli bolygón, ahol az egykori élet romjain még évmilliók múltán is ott csillogott az egykori ablakokból kiolvadt üveg. Eme golyók robbanásában – nos, semmiféle kétségem nincs felőle! -, ráismertem a földi füstgombákra.... Én meg száguldoztam a vimánámmal, amelynek nagyon, ismétlem, gyermekien egyszerű szerkezetét akkor kellett volna lejegyeznem. Dehát honnan tudtam volna én akkor, hogy ezért azután majd nem mutathatom meg egy másik, s egy megint másik idő uralkodóinak, papjainak, politikusainak, katonatisztjeinek, tudósainak?
Vajon ha vissza tudnék rá emlékezni, most tényleg megmutatnám?
Legfontosabb emlékem egy misztikus öregemberrel való találkozásom.. Arra gondolok, aki megmutatta nekem az időt, a teret, a Föld és a világ működését, teljes múltját, jövőjét és jelenét. Agyamba vésődött: ha lehunyom a szemem, egy pár nyugodt perc után pontosan - úgy, mint egykor -, átélem mindazt, amit akkor nekem az Öreg látni engedett. Szörnyű, hogy mindezt most nem tudom szavakba formázni! Mert amikor tollat fogok, szinte megbénulok, s már csak felvillannak részletek, amelyeket persze valóban leírhatnék, de magyarázat és bizonyíték nélkül ki hinné el nekem azt a sok képtelenséget? Pedig igaz!
Éppen a fentiek miatt merem feltételezni, hogy nem halhatunk meg soha: valahol mindíg folytatjuk, vagy éppen újra kezdjük. Nem feltámadás ez, nem is egy új élet, tehát nem reinkarnáció, hanem az az idő, amit mindíg is múlandónak hittünk. Az idő, amely megtalál és azt hiszed, újra elveszít, pedig hamarosan ott vár rád. Ott, vagy amott. Száguld velünk körbe-körbe az idő. Mi leragadtunk ott, ahol elkezdtük számolni: „egy, kettő, három, négy...”, s már amikor a kettőhöz értünk, azt mondtuk: „az egy az már volt”, pedig ott a fordulóban, meg azon túl valahol most kezded számolni: „egy, kettő...”, megint máshol meg eljutottál már tízig, százig, millióig.
Az időt, azt hiszem, én találtam ki.
Vagy pedig te, vagy azok, akik most velünk, vagy ott, vagy amott száguldanak. Azért, mert az életünk folyása, hogy mindíg várjuk valaminek a beteljesedését, s azt hisszük, hogy ez feltétlenül mindíg idő kérdése... Mindemellett valahogyan az is megfordul a fejemben, hogy az idő - akár minduntalan alakuló, akár terjedő, akár múlandó -, mindenképpen szilárd és lekenyerezhetetlen.
Ha egy vonaton születtél és leghátul kinézve látod, mint rohan, száguld a kinti világ, évezredekbe telhet elhinned, mekkorát tévedtél: a vonat száguld! Az, ahonnan kinézel! A vonat száguld, meg az idő. Hát nem hallod mint sipol, csattog és zakatól? Te meg állsz és vársz zsugori-spórolón az időddel. Néha úgy gondolod, be kellene, vagy be illene várnod az elmaradottakat. Nem! Nincsenek elmaradók! Hiszen találkozunk újra és újra, időről időre. Ezért ne állj meg, s ne várj. Sokan már el is hagytak, hogy azután újra te száguldj előttük egy arasszal, vagy évezredekkel valamelyik másik világban, egy negyedik, vagy egy sokadik dimenzióban...
Emlékszem, mennyire meglepett, hogy hazatérvén valamelyik időből, azt hittem, éveket töltöttem távol. Kiderült, hogy közben a Földön mindössze jó három hónap telt el.
A XX. századból csak úgy mehetek vissza a XIX.-be, ha teszek egy kitérőt, mondjuk, arra a kis nem-is-látható csillagocskára.. Augusztus 28.-ról azonban soha nem juthatok vissza augusztus 27.-re, mert ezt csak időgéppel lehet...az meg még nincs...hiába van ma 3768 márciusa, vagy 2003 decembere.
--------------------------------------
|
