| Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, az egész világ olyan méltatlan volt, méltatlannak tartottam magam arra, hogy éljek. Ugyanakkor ez az érzés folyamatosan változott, nem volt nap, hogy arra ne gondoljak, hogy én vagyok méltatlan arra, hogy éljek, számtalanszor gondoltam a halálra. Arra, amit nem élhetek meg, csak egyszer, és végtelen kíváncsi természetem nem hagyott nyugodni, nem tudott mit kezdeni ezzel, kíváncsi volt a végletekig nem hagyott nyugodni és kísérleteket tett arra, hogy próbára tegyem önmagam az én előtt, ki vagyok. Kiben mégse mertem bízni, mert csapódott, mindig más volt, és ugyanazon pillanatok csak ismétlődtek egyre, s ez átváltozott oly mértékű bizonytalanságba, amivel már nem tudtam mit kezdeni, tudtam… tudtam, hogy fájni fog, és azt is, hogy boldog leszek, és újra élhetek.
Minden alkalommal, mikor utazást tettem önmagamban, visszatértem… újjászülettem, és ilyenkor nyugodt voltam, de minden alkalommal egyre csak fokozódott a kíváncsiságom, és újra el szerettem volna utazni a tudatomba, amit meg is tettem… ezek az utazások sose voltak ugyanazok, mindig másra jöttem rá, máshogyan indultam útnak, s máshogyan távoztam.
A valós világban is volt, aki meghatározott engem, és utazásaimat, aki különös volt, és tudott választ adni a kérdéseimre, elgondolkodtatott. Sose volt ugyanaz, mindig élmény volt találkozni vele; mindig élmény volt a találkozás, a beszélgetés, ilyenkor éreztem, hogy létezem, én is élek.
-Mondd, teljesen meg lennél békélve a tudattal, hogy önmagad vagy?
-Mire gondolsz?
-Miért adod az ártatlant? Nyilvánvaló...
Egyszer hozzám szólt, aztán nem hagyott békében sose, mindig irányító szerepben volt, mindig róla szólt minden. Mikor átvettem az irányítást, nem tudott megbékélni velem, és csak az utóbbi időben engedtem valamelyest betekinteni az életembe. Róla is szól ez a történet. Állandó szereplője lett, mert hozzám nőtt, mint az éjszakai égbolton a csillag, melynek fényét csak a Nap tudja legyőzni; mégse állnak háborúban egymással. Először utazásom közben tekintet rám. Társként kísért, és nézett, nézegetett, mint gyerek karácsonykor, találgatva, hogy mi van a csomagolásban, belül mi rejtőzhet, s vajon megkapja-e a várva várt ajándékot. Vajon életre kap-e a nagy örömben, mely a végtelenséget festi elé a színes palettán. Vajon ez által megtudja-e a saját mivoltát.
Kinn sétáltunk az utcákon, s néztük a csillagokat, ismétlés volt ez is, élveztük az ismétlést, élveztük, hogy a végtelenség jelen van a pillanatunkban, néha egymásra tekintettünk, együtt járkáltunk, gondolataink azonban szabadok voltak, pont ez tette csodássá a barátságunkat, ez a barátság lassan már felért amolyan szövetséggel, mindenben együtt voltunk, mindazonáltal, hogy megőriztük önmagunkat, melynél nagyobb kincs aligha volt akkor nekünk. Esett a hó, és bizony rideg tél volt, mi néztük a templomtornyot, mely melegbe taszította a jégcsapokat, ki volt világítva, mint aki megköveteli azt, hogy díszfényben pompázzon minden este. Arcom fagyni készült, beültünk egy kávézóba, és forrócsokoládé csúszott le a torkunkon, melegítve minket. Két kezed közt tartottad a bögrét, s láttalak. Először tudtam, mire gondolsz, mégis a szerelemről kérdeztél.
-Létezik a szerelem?
-Biztosan. Bár sokszor elgondolkozom rajta, hogy az egész nem más, mint puszta fizikai vonzalom; nem más, mint mibe életet lehel némi odafigyelés és mérhetetlen rajongás, melytől szabadulni aligha lehet.
-Sokan összetévesztik azzal, hogy magába a szerelembe lennének szerelmesek? Rajongása tárgyául választja a törődést, az odafigyelést, és a vonzalmat?
Ő volt az egyetlen ember az életembe, aki vissza tudott kérdezni arra, amit mondok úgy, hogy még értette is, hogy miről beszélek előzőleg. Kristálytisztán látott engem, a végsőkig, tudta ki vagyok, mégis megőrizte az álcát, miszerint én vagyok számára is a kiismerhetetlen, és hagyta, hogy napról-napra még többet mutassak magamból. Valamilyen megmagyarázhatatlan szimpátia folytán, vagy egyszerű életérzés; a mai napig nem tudom eldönteni; nem féltem tőle, megbíztam benne, pedig sose kérte. Legtöbbször figyelt engem és hallgatott. Nem mintha én olyan ember lettem volna, aki a bensőjéről szívesen locsogna másnak. Rajta kívül mindenkinél én hallgattam, most más volt, szokatlan volt a szituáció, mégis könnyen megbarátkoztatott vele. Mindig nyitott kérdésekkel állt elő, és új utakat mutatott egy-egy helyzetbe. Félelmetes mennyire az ellentétem tudott lenni, ugyanakkor egy nézéséből tudtam, hogy ott van velem az adott pillanatban. S nem csak ezért lett különös, és különleges barátság a miénk. A miénk volt, aligha tudott róla valaki; mégis több volt, mint puszta beszélgetések…
-Gondoltál valaha a halálra?
-A halál, mint gondolat a legnagyobb mértékig kielégít, a fejemet sokszor vertem már a falba, de meghalni nem kívántam, tudnod kéne, hogy miért...
A halál gondolata is az enyém maradt, mint minden addig. Olykor tartottam magam előtte, de hamar észrevette, ha bajom van. Mégis mindig fáradtabbnak láttam, mint magamat; nem volt képes leállni a munkával, ezzel a nyüzsgéssel, a hangtalan mégis ordító ricsajjal jelezte felém, hogy nincs jól. Mikor kimentem a szobából, mely idővel, amolyan közös menedékhellyé nőtte ki magát, akkor halkan elszundított, mire visszaértem már éberen viccelődött, olykor harsány nevetéssel tetőzte rosszkedvét, belemerült a gondolatba, hogy tán ez nem ő, és szabad volt, megszabadult magától, a gondjaitól, és mindentől, mikor velem volt. Ugyanakkor bezárta magát valahová, ahonnan nehéz volt előráncigálni, kergetős bújúcskát játszottunk, akár a gyerekek.
-Sokkal könnyebb lenne minden, ha az emberek nem játszanák meg magukat. Finoman szólva "nem divat" az őszinteség?
-Neked meg kell játszanod magad?
-Igen, sajnos egyre többször érzem ezt.
-S miért?
-Mert ami igaz mondandóm van az nem egyszerű; tán fárasztó is...
-S ez visszatart, hogy önmagad lehessél?
-Magam vagyok...
-Nem teljesen, ha azt mondod, meg kell játszanod magad.
-Ez a felvett szerepkör lassan hozzámnő; s már nem tűnik szokatlannak, az emberek ezt látják belőlem, s tán ez pont elég is nekik.
-Megfosztanád őket a valós éntől?
-Ezek szerint… Bár a felvett szerepkörrel egyetértek. Vannak olyan szerepek, amiket tényleg el kell játszani; pl. a munkahelyemen, a családomban, mindenkinek mást jelentek...
-És mást is jelent..
-De akkor sem hiszem, hogy ez a "helyes"..
-Én se hiszem, mégis "játszom", mondhatni "szerepelek". A játékom hihető, kifinomult, valamelyest engem tükröz; ugyanakkor elzár engem, hogy sose lehessek teljes mértékben önmagam.
-Akarsz önmagad lenni?
-Igen, de nem vagyok elég bátor, hogy megtegyem.
-Bátorság kérdése lenne?
-Nem hiszem...
Sose mondta, mint bármilyen "mentor", hogy most akkor gondolkozz el ezen vagy azon rögvest. Tudta, hogy megteszem magamtól, és némelyik felszólalásával fel tudott bennem forgatni mindent. Először végighallgatta a naiv világnézeteim, majd szólt egyet, kettőt, mire észrevettem, hogy sok mindent nem is láttam meg a világból, illetve nem eleget. Más megvilágításba helyezte a saját magamról alkotott képeimet is; melyben hol tudtam hinni, hol nem. Olykor olyat is mondott, ami már nyilvánvaló volt a számomra, türelemmel végighallgattam, s vártam, hogy mi következik még. A beszélgetéseinket hol ki lehetett mérni, előre megtervezni, hogy milyen sorrendben mi következik, ugyanakkor, mindig volt egy-két kérdése, mely a semmiből bújt elő, akár az első csillag az éjszakai égbolton. S annak a fénye ragyogott a legtovább. Ezek a váratlan kérdések többek voltak, mint kérdések, egy-egy szóval képes volt kiforgatni a nyugalmamból, a valóságos biztonságérzetemből; s választás elé állított, hogy mondjam ki, mire gondolok kerek-perec, semmi körítés. Szerinte ugyanis a körülírás mestere voltam-vagyok; rébuszokba tudok mesélni.
-Tudod néha sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kéne fejtegetni, az ember melletted sose tudja, hogy jóra gondol-e. Sőt megzavarodik; néha megmutathatnád magad...
Sokszor tüskéket szórtam felé is, mint egy sün. Sose mondtuk, hogy össze lettünk volna veszve, csak voltak idők, mikor annyira megzavarodtunk egymásban, hogy ki kellett pihenni, meg kellett emészteni olykor a valóságot, ami még a szerepköröknél is nehezebb és igazabb volt. Valóságos feladatot adott nekünk, melytől szabadulni nem lehetett, üldözött el, ha nem tudtunk segíteni. Elfogott a tehetetlenség érzése, és csak a reményben bíztam-bíztunk; de lehet-e bízni valami olyanban, melyért tenni se tudunk? Mikor felülkerekedtünk a makacsságon, és valamelyest beletörődtünk abba, hogy a világ összes problémáját hiába cipeljük a hátunkon, akkor se tudunk feltétlen mindenre megoldást találni; visszataláltunk egymáshoz, és folytattuk onnan ahonnan abbahagytuk. Sose beszéltünk a köztes időszakról, hogy hiányoltuk volna a másikat, mert valahol tudtuk, hogy "mindig ott lesz". Mégis sokszor úgy éreztem, hogy elveszett az egyetlen kincsem abból a nagy ládából, hol az értékeimet tartom.
Az egymásratalálás rendszerint egy kávé mellett történt. Néha hetek után odajött hozzám:
-Meghívhatlak egy kávéra?
-Meg.
Ezután nagy nevetések következtek, tán tudtuk, hogy mennyire buták voltunk. Nem kellett magyarázni, a külvilág sose értette, de mi ott voltunk, és tudtunk mindent. Mindig jó érzés volt ismét rátalálni, olyankor magamra is találtam, és jobb embernek éreztem magam. Olyankor nem lehetett megingatni; én lehettem, és ez az egészséges önzőségem része volt a kapcsolatunknak. Nézéseiből tudtam, mi következik; biztonságban éreztem magam mellette, megvéd másoktól, megvéd magamtól, a kritikus elégedetlen éntől, ki néha tudom, hogy tudok lenni. És mikor elvesztettem ezt a biztonságot; mint a csecsemő, kinek meg kell látnia a világot, első reakcióm az volt, hogy felsikoltsak, hogy "segítség"; és egyedül kellett lennem. Így visszagondolva, tán direkt akarta így. Sokszor nevetett, sokszor erőltetett nevetést hallottam, és ezt sose értettem; így leplezte magát; s mikor egy hangot nem adott ki, csak nézett tudtam, hogy valójában mikor mosolyog, és ez sokkal többet ért...
-Rég láttalak.
-Mit jelent számodra a rég?
-Nem is az, hogy mit jelent, hanem hogy milyen érzéssel párosul.
-Nem lenne egyszerűbb, ha egyszer kimondanád... sose tennéd...
-Azt mondjam, hogy hiányzott, hogy beszélgethettem, vagy hogy veled beszélhettem...azzal, hogy azt mondom rég láttalak?
-Kétértelmű...
-Rég; hiányzott, hogy magam lehetettem melletted.
Persze ez a beszélgetés ilyen formában nem zajlott le, nem is lehetett, túlságosan zárkózott volt ő ahhoz, tán még én is, azt kimondani valakinek, hogy hiányzik, vagy szeretem, szinte képtelenségnek tűnhetett. Helyette kaptunk egymástól újságokat, könyveket, olvasnivalót, egymás írásait... az írás szabad volt, az írásunkban azt mondhattunk a másiknak, amit csak szerettünk volna, s azt is írásban válaszoltuk meg, a kötetlen megnyilvánulás volt. Egymáshoz érni nem szabadott, sőt sok mindent nem szabadott; nem lehetett teljesen kötetlen a barátság, pont azért mert túlságosan nagy feneket kerített neki a külvilág, amint tudomást szerzett róla. Fals indokokkal zaklattak, és csak járt a szájuk, rosszabb volt, mint egy falu tele öregasszonyokkal, kik egész nap ráértek volna rólunk beszélni. Akármi is történt, hatással volt ránk. Így az előbbi beszélgetés körülbelül így zajlott:
-De jó látni, hogy újra itt, hozzám jött?
-Igen, magához, én is örvendek. Rég jártam erre.
-Örülök, hogy időt szakított rám.
-Ez nem időszakítás kérdése, ugyan...
-Örülök, hogy itt van. Meghívhatom esetleg egy kávéra?
-Meg, de...
-Szóval nem ér rá, utána mehet, csak egy kávé… és aztán azt mondom majd, hogy "örülök, hogy láthattam", na rendben?
Mindennek időt kell adni, nem csak magunknak, hanem a másiknak is, a másiknak elég türelmet szentelni, olykor valósággal lehetetlenségnek tűnt. Pláne, mikor nem mondhattam ki azt, amire gondolni gondolhattam, amit ha leírtam senki nem vetett meg érte. Olykor az az érzésem volt, hogy félt a tekintetemtől félt, hogy átlátok az ő álcáján, melyet felállított, hogy a barátságunk megfeleljen a közerkölcsnek, félt önmaga lenni, mert megtudhattam, hogy kicsoda, s így is már túlon-túl sokat láttam belőle. Mikor beteg voltam, elkezdett könnyezni, rám nézett mereven, ugyanakkor féltve, mint soha máskor, majd megkérdezte:
-Átölelhetem? Megengedi? Megpuszilhatom?
-Meg...
Átölelt, ott mindenki előtt, onnantól kezdve már nem érdekelte, hogy mit gondol a világ. S már nem bújócskáztunk. Olykor lépegettünk a sakktábla kockáin, hol fehére, hol fehérre, de mindig tudtuk mire számíthatunk. Jártunk színházba, elbújtunk az élet igazságai elől. Vagy a kedvenc görög étkezdébe, hol már jól ismertek minket, és törzshelyünké nőtte ki magát. Ha nem együtt érkeztünk oda már kérdőre vontak, hogy mi történt a másikkal, órákon át képesek voltunk ott beszélgetni, nem törődve azzal, hogy hamarosan ránk zárják a helységet. Másnap este ugyanott folytattuk, ezek a hetek megismételhetetlenek voltak. Csak azt vettem észre, hogy egyre hidegebb van, mikor hazafelé tartunk. S mindig, mikor már elbúcsúztam tőle mosoly ült az arcomon, és nyugtatott a tudat, hogy hamarosan ismét látom....
Szél fújdogál most, ahogyan fújt akkor is, fázott az arcom, mégis mereven tartottam, mint akinek más dolga aligha akad ebben a Földi létben. Ő is nézett rám, szinte szúrt a tekintete, annyira fájt, szinte piszkált csak egyre. Halkan leült mellém, csak néha nézett rám.
-Bánt valami?
-Nem, nem hiszem.
-Meghívhatlak egy késői ebédre?
-Mindig Te hívsz meg...
-Ez az, ami bánt?
-Nem.
-Mi történt?
Abban a pillanatban szinte senkinek nem tudtam volna elmagyarázni, hogy mi bánt olyan nagyon. Valahol tudta, valahol érezhette, mint mikor tudod, hogy közeledik a vihar, még nincs ott; de lassan tombolni kezd. Így voltam én is a tartásommal, a nyugalmammal, mely szintén álca lehetett, mégis szent meggyőződésem volt, hogy akkor ne mondjak neki semmit arról, hogy összevesztem a barátjával, aki az én társam-párom volt akkoriban, amiről ő persze nem tudhatott, és most baj van. Olyan ellentét szövődött, hol a békítő szerepkör az övé lett, még úgy is, hogy nem kérte. Nézett rám, s tudta, tudom hogy tudta. Sose beszéltünk konkrétumokról, sejtelmes monológok közepette tudattam vele, hogy mi a bajom. Hol értette, hol nem, mégis mindig végighallgatott, türelemmel, nyugalommal, ahogy nekem kellett volna viselkednem. Bár nem tartottam magam előtte akkoriban, nem tehetem, már arra se volt energiám. Nem tudtam, hogy mennyire tudatosul benne ez a sok érthetetlen fecsegés. Később egy telefonbeszélgetésünk alkalmával meglepett.
-Tudod titoktartó, és tisztelő ember vagyok, sose mondd, hogy mindegy, mert nem az! -förmedt rám. - Ha már beszélünk róla, akkor nem mindegy. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban ismered, mint én valaha is fogom.
-Kínos csend. Nevetés...
-De maradjon ez a Te titkod....
Így is maradt, nem került szóba többet, leginkább kerültük a témát. Egyszer talán megfogalmazom neki, egyszer tán képes leszek rá...
Késő este volt, mondhatni hajnal. Nem volt már hideg, azt mondtam neked, nem leszek ott, mégse bírtam ki, hogy ne lássalak, ha van rá lehetőségem. Te meg voltál sértődve, akár egy király a trónon, nem értetted, hogy miért nem megyek. Én meg úgy voltam vele, hogy nem kell megértened.... Bóklásztam a sötét utcákon, néha lámpafényben, hol pedig a komor sötétségben, bujkáltam, akár egy tolvaj, hisz rabolni készültem, rabolni készültem, némi erőt, és kitartást tőled, mint vérszomjas vámpír vágytam rá, hogy kaphassak belőled, hisz "oly rég találkoztunk". Látnom kellett, tudnom kellett, hogy jól vagy. Az utca végéről hallottam éles kacajod, mely nevetésre készteti a nagyérdeműt, én mégse tudtam akkor nevetni, se ezen, se azon. Én csak azt hallottam, ahogy fuldokolsz a magányod óceánjában, s várod, hogy megmentsenek. Aztán megláttál, őszinte mosolyt láttam az arcodon, s meg se lepődtél azon, hogy ott vagyok, mintha tudtad volna, hogy ott leszek...amilyen hamar és hirtelen jöttem, oly hamar készültem távozni is, nem bírtam elviselni, ahogy mások előtt szimulálod, hogy mennyire elégedett vagy; én csak a segélykiáltásokat hallottam, s nem tudtam segíteni, inkább távoztam....
Vihar készülődik, a szél táncot jár az élettel, lökdösi, és tereli a leveleket, melyek szállingóznak, magasra tőrnek. "Sziszeg a szél", vagy talán suttog, halk morajba érkezett, s hatalmat követel. Feszül a levegő, én bentről nézem, ne bántson engem, menekülök, már a kezdetleges vihar elől; félek, hogy erősödik, s akkor már nem lesz menekvés...esernyő alatt nem bujkálhatok, szétszedett, s ledöntesz, mint egy kártyavár, melyet óvni kéne a legapróbb fuvallattól is...mégsem teszed, most összeomlottam...s még nem szedted össze a darabokat..
S mikor már megint beszéltünk, kezdetleges vitánkat is nevetségesnek véltük, akkor, hirtelen jött a változás, ez is egyfajta újjászületés volt, leírhatatlan, tudatos, mégis váratlan, mondhatni véletlen, s mondtam neked…
-Nem hiszek a véletlenekben…
-Nem is hinni kell…
Boldoggá tett a saját nyugalmam. Illetve kaptam, remélem nem kölcsön. A vihar lenyugodott, ahogyan én is. A darabok a helyére kerültek, belül azt mondja nekem egy hang, hogy "most jó". Örökké tudnám hallgatni ezt a hangot, ez a hang képes álomba ringatni, képes megragadni, és ösztönözni, erre a hangra tudok hallgatni. A hang mindent egyszerűbbé tesz, s magam tudok lenni, tán rettentően hiányzott, mert most jött el először igazán. S ezt nem másnak köszönhetem, mint az önzetlen szeretetnek; s nem magamnak. A magam által felállított boldogság sose volt olyan szép, mint ez a természetes nyugodtság. Egy másik ember fel tudja dúlni az életed, ahogyan össze is tudja rakni, s egyedül nem jó, egyedül nem lehet mindent helyre állítani, mindig maradnának sebek. Most meggyógyítottál., lassan életre kaptam, úgy ahogyan tán sose gondoltam....
Kezdtem elbizonytalanodni, apránként, lépésről-lépésre; mint a szellő mely táplálja ezt a szédítő vihart. Kezdek visszaváltozni, ez a változás egyedi, mégis ismétli magát, mint minden más körülöttem. Nem szeretném a vihart táplálni, csak a nyugodt békességet. Kudarcot vallottam, meginogtam. Ilyen tájt mindig megkerestelek, s Te tárt karokkal fogadtál, mint elesett katonát, ki visszatért pihenni a nagy csata után. S mikor felépültem, oly annyira, hogy már a saját lábamon távozzak, kilöktél a kűzdőtérre, s bíztattál a harcra, mert hittél bennem, tán Te csak Te egyedül...
Keringsz körülöttem, reménynek neveznélek, de tudom, hogy az a saját szülöttem, mint gyermeket védelmezem a naivitásom, engedélyezve a világnak, hogy nyílt sebet, régi hegeket vérözönbe taszítson, mint elhalványult foltok éltek olykor emlékezetemben; s lassan újra vérbe fürösztik testem... Tán másnak láttál, ki valójában vagyok, s most elunt méltatlan szavaimat hallod...
Legszívesebben eltűnnék a világ elől, eltűnnék magamból, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, hogy én. Az én most ijesztő, mert már nem ugyanaz. Az én-t nem ismerik, ismernek egy szerepet, amelyet az én kitűnően játszott, a szerepet, mely lassan elpusztítja az én-t. Most az én harcol, erőteljes csatát vív az ellenséggel, apránként önmagával. Létezni szeretne, de érzékeny, összetört, s keresi a darabokat. Az én magányban fuldokol, az én a lelkem tükre...fáj már a szerep, szinte fojtogat, fojtogat, hogy játszanom kell, fojtogat a világi színpad...mikor, kérdem mikor jön el végérvényesen az a nap, mikor magam vagyok, nem csak a tudat alatt..
…de a történet ismétli önmagát… mint két idegen vonultunk egymás mellett az utcán, egyszer nekimentem, féltem egy hajléktalantól, aki abban a pillanatban teljesen részeg volt. Közben fecsegtem butaságokat, kínos volt, és tudatosult bennem, hogy mit is kell tennem, hiányozni fog „az egyik legjobb barátom” (nem szeretem ezt a kifejezést), de most külön jobb nekünk, mint együtt, idő kérdése.
-Tudod ez abszurd…-szóltam.- Egy élmény volt, komolyan! Szia!
Közben nézett mereven és mosolygott. Mivel nem reagált a köszönésre elindultam, de közben visszanéztem felé.
-Mikor látlak?
-Kiskedden.
Mindketten mosolyogtunk, aztán nevetett, sokáig állt még ott és nézett engem. Utoljára rámosolyogtam, és aztán nem néztem vissza…
Nem vagyok benne biztos, hogy most ez az élet, és minden helyes. Magányos lennék? Talán, de nem olyan megőrülök a magánytól, hanem csak érzem, hogy egyedül vagyok, mindenben, de ez nem meglepő, a legfontosabb pillanatainkat egyedül éljük meg, az énnel. Csakis egyedül. Nem szeretnék senkinek se csalódást okozni, mégis ezt teszem, de ma is voltak pillanatok. Olyan melankolikus hangulatom van, ennek persze sok oka van, amibe nem mennék bele, felesleges. Élek…élek? Cinikusan mosolygok az égiekre, s nem értem őket, de másoknak örömet okozok. Magamban vájkálok, és csak azt hallom, ahogy kiáltoznak, kiáltják felém a sokak, hogy elveszett a remény…
Szinte képtelenség minden nap úgy felkelni, hogy azt gondoljad, hogy ennek igen is van értelme. Van értelme élni, van értelme annak, hogy minden reggel, még akkor is ha úszol a fáradtságban felkeljél. Nem is tehetsz mást. Mint valami eszményi kép felkel a Nap, és besüt, néha a lelkedbe, de legtöbbször valami görcsös fáradtság közepette, mely aludni kívánna.
Levánszorogtam a lépcsőmről, mint ha ez lenne életem jeles feladata, így keltem fel, megint, s ma…nem vonom kétségbe, hogy fontos része az életemnek a barátságunk, a kapcsolatunk, meghatározó élmény számomra, akárhányszor elmondom neked az érzéseimet, elmondom, hogy mennyit jelent számomra, mikor beszélhetek veled, írhatok rólad, mint a távoli idegenről, kit mégis oly közel érzek magamhoz, kiről a távolban is hallok, mert minden apró történést megfigyelek, melynek részese vagy, mégse vetem magam alá a tudatnak, nem függök tőled annyira, hogy megakadályozzalak abban, hogy magad legyél.. S engedem, hogy nélkülem is tud, hogy én ki vagyok, anélkül, hogy ezt a tudtodra kéne adnom minden pillanatban. Elgondolkozom sokszor mit jelent a barátság, s nem hiszem, hogy ismernélek, és hogy önzetlen lenne a világ; az ember még a szerelem közepette is megtalálja a módját, hogy önző legyen. S valamikor nem is zavar, hogy ez így van.
Idegenek, kikkel találkozol, aztán egy idő után ismerősöknek nevezed őket, míg egy óvatlan pillanatban, tán azt is kiejted a szád szélén, hogy „barátom”. Tudod mit mondtál, tán igaz, tán nem, de ott van benned, és időnként minden ember felteszi magában a kérdést „Kik is a barátaim?” Hisz nem segített, mikor bajban voltam, nem volt ott ekkor vagy akkor, és mégis… vagy tudom, vagy nem; ott van bennem és a bajban egyedül vagyok, minden benyomásomat egyedül élem meg, az én vagyok. Az idegenek pedig vagy látnak belőled egy parányit, vagy semmit, de Te nem bánkódsz, addig ne tedd, míg tudod ki vagy… teljesen kimerítő tud lenni az a tudat, mikor úgy érzed elvesztettél valakit, mikor már azt érzed, hogy az illetővel semmi közös nincs, nincsenek azok a régen áhított beszélgetések, nincsenek a nevetések, egyszerűen ott vagytok együtt, mégis némán, évek múltán. A kártyavárat, ami egyszer már összedőlt nehéz újraépíteni, s vajon érdemes-e, ha a legapróbb fuvallattól szétesik, s fekszik némán, egyedül, darabokban…
Istenem, de rég írtam magának, pedig kikívánkozott, csak nem tudom. semmiféle melankóliáról nincs szó, se bánatról, maximum tanácstalanságról, amiről tán beszélni, írni se érdemes. "Szeressük azt, amink van."
Furcsa mostanában, furcsa más szóval tán nem is tudnám jellemezni, több dolog történik velem, mint amit képes lennék; itt képzeljen el egy hatalmas idézőjelet; "feldolgozni". Kérdéses, hogy kell-e feldolgozni, miért tesszük. Magamnak mostanában olyan kérdéseket teszek fel, hogy érdemes-e a hallgatagot játszanom, abban a hitben, reményben, hogy az másnak jó. Közben magamat árulom el gyarló módon. Miért teszem? Nem tudom befejezni a levelet...
Darabokra hullottam, kértem, hogy szedjenek össze, mégse tették. Egyedül voltam kíméletlen, kínzó magányomban, s megtaláltam magam, most már tudom, hogy magamért vagyok. Csak én vagyok. az én oly önző, de valós, és gyarló. Riasztóan rideg, hideg, kárhozott, ki magáért van. Kit saját céljai érdeklik. Kik egyedül vannak, tán nem keserűek, hisz magukért vannak, magukat nem marják fölösleges emberi érzésekkel, együttérzéssel, szeretettel, sebezhetőséggel. Néha úgy érzem, az én mégse én vagyok. Az én darabokra hullott. Komoran ültem, s tudtam, hogy már nem élek, vagyok, mint egyszerű jelenség, élek akár egy puszta szónoklat. Mely egyszer elhangzik s virágkorát éli, majd elhalkul idővel, és elfelejtik. Torz vagyok, mint silány tükör, mely megsérült, s csak darabokban látszik. Ez vagyok, lennék én? S csak néz rám, néz belém. Láttam, néztem s tudom, ott volt megint velem. Érzések kavarognak bennem, mint záporban az esőcseppek. Felszín tükrét mutatva a langyos víz elhidegülni látszik, majd ködbe borul. Szürkés minden, felhők vonulnak. S mindeközben érezvén, hogy magányomban úsztam. Lágyan lebegtem a víz felszínén, mely néhol hullámokat vetett. S simul bőrömhöz a puha takaró, mintha jégcsapok lennének. Ez a hideg mégse ad okot vacogásra. szokás hatalma, mint eszkimó, ki már csak fürdik a hósivatagban, éltem tovább silány magányomban. Majd rám nézett szelíden, s mégis bátor volt, hogy megtette, ő volt az, kire azt mondtam "feledve".
Vakon volt mellettem, nézett felém, s tudtam hogy életet hagytam magam mögött. Állt mellettem némán, s nem tudta ki vagyok. Azt tudta, hogy milyen embernek hitt, ki voltam a szemében, csak nézett rám szelíden, naivan. Elsétáltam, mint kit ezer éve nem ért a szél lágy tapintása eltűntem a semmiben. Esős volt az idő, a cseppek már oly hatalmas táncban kergetőztek, zápor jött, s tétován nem készült távozni. Én is ott álltam, ki már egyszer elindult, mégis ott ragadt. Nem tudtam megszólalni, és nem mertem visszanézni. Megtehettem volna, szemembe nézhetett volna az igazság angyala, s ördögi méltósággal hátat fordítottam neki, mint ki sose volt, nem is létezett, csak nézett búsan, közben engem kergetett.
-Mondja jól van? -szólt az idegen,.
-Jól.-mondtam sokadik hazugságom.
Hideg volt az eső, már nem emlékeztem ki voltam. Zengett a kövezet, melyen feküdni nem vágytam, hideg szél ringatott, mint anya gyermékét álomba. S becsuktam szemem, mást nem is kívánhattam. Fájt kezem, lábam, testem minden porcikája, azt hittem, hogy egyszer már meghaltam.
Este befeküdtem a takaróim közé, mint akik jó barátaim volnának, halkan magamban jó éjszakát kívántam nekik, s hosszú idő után; először aludtam el, ilyen nagy bizonyságban. Minden pörög, a világ is ezt követeli tőlem, én halkan súgok neki, majd fáradttan követem őt, ki azt szeretné, hogy éljek. Csodaszép hajnal volt, hallottam a diákokat vonulni, én nézem magam elég, sétáltam tovább a macskaköves utcákon. Láttam bámészkodót, bizonytalant, szerelmeset, boldogat.
Egész napom a próbák körül forgott, csak mostan értem haza. Beszélgettem valakivel, különös… egy idősödő férfi, a szakmájában kiváló (könyveket írt, zongorista, tanító és még sorolhatnám); hírnevéről is mesék zengnek, és rendkívül tehetséges. Én fel s alá rohangáltam a barackszínű ruhámban, ki már kigyakorolta minden mozdulatát, s leginkább fáradt, mert várakozni kényszerült.
-Mondd csak, írsz még?
-Igen.
-Gyere, ülj le ide mellém, illetve nem szeretnélek zavarni csak akkor, ha ráérsz.
-Persze. –és le is ültem.
-Szép a ruhád.
-Köszönöm. Nem az én színem, de köszönöm.
-Tudod mi jutott eszembe?
-Nem. Mi jutott?
-Mikor nekem már ebben a világban-létben nincs többé helyem, Te szeretettel fogsz rám gondolni, s jobb író lesz belőled, mint Szabó Magda.
-Ugyan… ezt nem gondolhatja komolyan.
-Te emlékezni fogsz erre a beszélgetésre, s majd meglátod. Mondd csak, mit gondolsz az alkotásról? Tudod, én úgy gondolom, hogy minden embernek van egy hordó bora, s ha kiürül a hordó, akkor van vége a földi életének; én ugyanis hiszek egy másikban is-tette hozzá-; Bartóknak is volt még rengeteg bora, mégis el kellett mennie. Az ilyet nem értem. Neked rengeteg borod van, s jól vigyázz rá, viszont azt sose feledd, ne igyál több bort, mint amennyid van…
Beszélgetésünk tovább folytatódott, rendkívül izgalmas volt ez számomra. Csupán azt nem értettem, hogy miért kellett ennyit várnia, míg sor került erre. Emlékszem még tán 2002 decemberében meghívott a névnapjára, de nem volt alkalmam elmenni. Az életben vannak, ilyen hirtelen jött kellemes meglepetések, miket nehéz lenne bárhová besorolni, nem is érdemes, megtartom ezt az emléket, szavamat adtam neki, hogy „élmény” volt ez a beszélgetés, s nem kívánnám elfelejteni soha.
Sokszor úgy éreztem magam, mint ki terhére van az embereknek, a világnak, és együttesen az életnek is, ami végtére az én életem is. Terhemre van a világ, terhemre van kimenni, a világosba, s sötétben úszom. Elveszettnek érzem magam, s nem tudom pontosan miért van. Kérdéses, hogy az ember mennyire ismeri meg magát, kétséges az is, hogy meg akarja-e ismerni az én-t, mert óvakodunk a szembesüléstől, még a legapróbb széljárástól is, féltjük magunkat a csalódástól, a kíntól, a fájdalomtól, mindentől ami nem végtelenül egyszerű. Leírhatnám naplószerűen, bájos hangvétel közepette, némi cinizmussal fűszerezve, hogy kivel hol s miért beszéltem, vagy nem beszéltem. De oly mértékben eluralkodott rajtam a félelem, hogy már nem tudok vele mit kezdeni. Eluralkodott rajtam az érzés, hogy saját akaratom ne lehessen, s vajon hová vezet ez az út, melyet néhol ismerek, ha más nem is, ismerni vélek, s vajon elégtételem lesz-e a sokak felé, kik nem az én világomban élnek. Az elmúlt napokban megint eluralkodott valami, valami bódultság, és annak negatív hatásai; lehetne depressziónak is hívni. Erősen hajlamos vagyok rá. Egyik nap, megint eltört a mécses, kisírtam összes bánatom, még írni se volt kedvem, ráerőszakoltam magam, mikor ezt tettem, de most megint van kedvem hozzá, és ennek borzasztóan tudok örülni. Ez életem egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb része. Az írás egy idő után eggyé vált velem, s már nem volt ezen mit magyarázni, ez volt az, amibe beletettem önmagam egy részét. Nagyon nehéz volt nélküle, még ez a pár nap is, a társam volt és remélem az is lesz. Hiányzott ez a jó barát, akivel együtt elmélkedem, sírok, nevetek. Szörnyű volt, hogy a napokban oly annyira elidegenedtem tőle, hogy még a bánatomat se tudtam leírni, nem tudtam megörökíteni, olykor mogorva voltam a tudattól, hogy le „kell” ülnöm és gondolkodnom olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni; ami általában nem nyűg, hanem öröm, kihívás, és szó sincs arról, hogy „kell”. Most már itt vagyok, megérkeztem, s annyit mondok, halkan, suttogva, mégis erőteljesen és határozottan: „Megjöttem…”
Láttam, s néztem némán,
Mint ki sivagatban barangol,
s vizet nem ihat. Kóboroltam semmibe,
tébolyult vak. Énekeltem esőben, sírtam napsütéskor,
s elmém e zavar közepette sírt a kíntól.
Mely az útvesztőben talált rá, a lelki labirintus,
hol utat se ismerek. S mondtam, már hangosan:
Ti kárhozott egek!
Érzések kavarognak bennem, egy óceánban érzem magam, hol a tenger hullámai táncot járnak, s az én-nek van ideje gondolkodni, az én most oly kicsiny, és fél, hogy ismét magára talál-e. Egyedül érzi magát, a kicsiny nyűzsgő tömegben. Az egész olyan, mint egy álomkép, halvány, mégis oly természetes. Itt vagyok, máshol, amit az otthonomnak fogok nevezni, a addig sóvárgok az emlékeim felett. A kertben ültem, szék nélkül belevetettem magam a hangyabolyba, mely már nem érdekelt, hallottam a kopácsolást, falakat vertek-vernek. A fejemben kószálnak a gondolataim, táncot járva a reménnyel, és élnek, éltetnek halottaim, régi eltépett fényképem hamvai, elégett idő, hol zokogtam volna, felnézek az égre, s remélem Istent is látom újra.
Látnád a szobám, azt mondanád szép, és hangulatos, a színvilága is könnyed, semmi sincs túldíszítve, idézet lóg a falon, és azt mondanád, én vagyok. Sétálnál körbe, a ház körül, s mondogatnád nekem milyen szép, édes gyümölcsök ölelik meg a szád szélét, mikor megkóstolod a mámort. Sétálnál fel-alá, mint egy gazda, ki büszke birtokára a fűbe vetnéd magad, s néznéd a felhők csendes költözését az égbolton, s dalolnál magadban, csendes zsivaj közepette, s leírnád nekem mindezt, most, szinte egyszerre... tudom, hogy hiányzol, makacsságom uralkodik rajtam, s most itt vagyok, harcolok, magam s magunk ellen, kérdem mikor lesz-lehet-legyen ismét béke?
Sokféle életérzés fogott el, egyszerre, egymás után, felváltva, mindenféle, s nem tudtam vele mit kezdeni. A tanácstalanság óceánjában fürdöttem én is, már az a szó, hogy fürödtem nem igaz, ez már nem fürdés volt, s a csobbanáson is túltettem, ez más volt, mélyen a víz mélyén fuldokoltam, s vártam, hogy megmentsenek, ahelyett, hogy elkezdtem volna úszni kifelé, ha nem is úszni, mert már azt elfelejtettem, vagy csak kitörlődött, mint aki-ami sose létezett volna, mégis tudtam, hogy hiányzik, mert hogy volt... ehelyett elkezdtem kapálózni, tudom megint csak rövid időre szól ez a visszatérés, ha így folytatom, de azért mégis jobb túl lenni a fuldokláson, sürgősen változtatnom kéne, még kitalálom hogyan "légy önző" visszhangzik a fülemben, pedig csak írott szó volt a számomra. Megint azt a számot hallgatom, ami miatt délután könnycseppek csordultak le arcomon, mint ki halálát várta, mert jobb dolga nem volt, nem is készült másra, mert most nem él...kapálózik a testem, a lelkem tükrében, s keresem a szivárványt, meg Istent, meg minden szépet és jót, amit elviekben éreznem kéne. Nem magamat keresem, tudom ki vagyok, az is ki voltam, és milyen szeretnék lenni, nem erről van, egyszerűen hiányzik a másik felem, nem félek kimondani: „hiányzol”.
Ragaszkodom emberekhez, s nehezen engedem el őket, valahol a tudatomban talán soha, mert ők is azzá tettek aki vagyok, mindenkiből tanultam, megtanultam elválni mindegyiktől, megtanultam a távolságtartást, megtanultam, hogy teljesen alig ért meg valaki. Megtanultam egyedül lenni a gondolataimmal, mint puszta szónoklat, mely elhangzik, s mindez által megtanultam én lenni. Az én zavaros mivoltja pedig elhalványulni látszik. Itt fúj a szél, apránként szállnak a levegőbe a porszemek, s táncot járnak a szél keringőjében, s a tengerparton találom magam, hol rég nem jártam, mégis élénk emlékként kísért, ott van a mindennapokban, ott van, s figyel engem, a lábam apránként sülyed a nedves homokba, s a tenger hullámai bizsergetnek. Látom a naplementét, ahogy megvilágítja a víztükröt, mintha így kérték volna. Nincs kedvem elmenni. Most láttam itt hagytak... észre se vették, hogy nem mentem utánuk. Nem volt szívem itt hagyni a csodát; leültem a homokba. Apámra gondoltam, hogy megint hol lehet, több mint egy hónapja nem jelentkezett; gondolataim középpontja még mindig ő. S ahogy én apránként nőttem fel a világ másik végén egyre több dolgot mondtam volna el neki. Egyre többször csengtek a fülembe a szavai, a mondatai, "joghurttal kell kezdeni a napot"; "csak egy kakaót igyál"; s eszembe jutott mikor táncoltunk az Üllői úti lakásában a nappali közepén; vagy mikor megnéztük a Csupasz Pisztolyt szinte ezredszerre. Lementünk a körútra telefonálni, s a Diósjenői nyarak. Szinte kivétel nélkül az egyetlen embernek tartottam, aki szó nélkül meg tudott érteni, sose furcsált. Még mindig a tengerparton voltam, visszacsöppentem az akkori jelenembe. Még mindig nem vették észre... valahol kívántam volna, hogy visszajöjjenek, s "megbánják bűneiket"; igen ők, kik a családom... ugyanakkor tetszett ez az egyedüllét, akkor magam lehettem, s a homokba írtam "itt vagyok". Nem hittem benne, hogy bárki is látja, de ettől függetlenül, amolyan felkiáltás volt a világ ellen; s borzasztóan vágytam magam lenni. Mikor visszajöttek értem édesjó szinte zokogott, a férje nem értette, s senki más a "családból", mikor hazaértünk felmentem a szobámba, s másnap reggelig le se jöttem. Bezártam, hetekig nem beszéltem senkivel; szinte természetessé vált, hogy nem osztom már meg a gondolataim; ugyanis a válasz olyankor mindig az volt "nem mindegy? fölösleges tőrni ilyesmin a fejed"; én meg úgy döntöttem, még ott este a tengerparton, hogy ez mostantól így lesz, s még mindig így van; önzőség? Vagy szeretem magam most már annyira, hogy megkíméljem magam... lehet-e megkímélni, ha még mindig ugyanott járnak a gondolataim, s nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha...
Nagyon sok idő telt el, de az idő zakatolása nem akadályozott meg, este találkoztunk; este , szinte az éjszakában. Beszéltünk, újra meg kellett ismernem őt, ugyanakkor ő volt a régi barát, olyan természetesnek hatott az egész. Néztük a csillagokat, énekeltünk, gitár…zene, nagyon szép volt, leírhatatlan hangulat, sose éreztem magam ennyire jól, mikor ott voltam nem tudtam lelombozódni, és teljes mértékben önmagam tudtam lenni, mert hasonlóan gondolkozunk, hasonlítunk, és nem idegenkedünk el…magam lehettem mellette…hajnalig néztük a csillagokat, meredtünk az égboltra, mely a végtelenségbe repített minket, el nem tudom mondani, hogy milyen jól éreztem magam. Magamra találtam. Lenyugodtam, elfogott valamilyen béke, tudtam, hogy ott lesz nekem… és én is ott lehetek neki. Természetes, más nem lebeg a szemem előtt, csak ez, hogy minden a helyén van, de mégis minden körülöttem felkavaró, nem tudom megértetni magam, aki pedig néz a távolból, egyszerűen itt van mellettem, és egy szavamon se csodálkozik el… A világ legtermészetesebb dolgai közé sorolom őt is, meg azt, hogy találkoztam vele; sose kértem rá, hogy megértsen, mégis ott volt mellettem végig. Nem kellett szavakat használnia, nem kellett tudnia ki vagyok, eggyé vált velem, melyet nem mertem neki engedni, de megtette. S most küzdünk egymás ellen és egymásért, saját harcunkat vívjuk a végtelennel, a gondolattal, mely akarva-akaratlanul is belevéste magát a legeslegmélyebb tudatunkba, s ezt az egyszerűséget, mely már a labirintusba vezet, még nem tudtuk teljesen kiismerni. A bizonytalanságban ékelődünk neki, mert velünk van, új útitárs a remény vesztett reménytelenségbe, mely fürdik a végtelenség mámorában, honnan szabadul nem kíván…
|
|
|
|
|
