Letérdepelt a magányom.
Meghajolt fájdalmam
húzta le a földre.
Bús múltam szegletében
meggörnyedten ültem.
 
Még kínok gyötörték
szeretetért sóvárgó lelkem.
Enyhülésként,
szivárvány álmokat
szőttem képzeletemben.
 
Reszketett bennem a sötét.
Naplemente- vágyaim
elfedte előlem a kormos éj.

Reményem fényútját
nem találtam,
a hit vakjaként jártam.
Kitaszítottként,
szerelemért koldulva álltam
a Sors előtt.
Vártam!
 
Elnyomott érzések fojtogattak,
fekete ruhájú gyászomba fulladtak.
Nem éreztem az élni akarást.
Halál harangok szóltak,
kongtak, kongtak….
 
Magához bilincselt
a szenvedés földi lánca,
mely hitetlenként csábított
volna a másvilágba.

 
Letettem eléd az életem,
mindenható Istenem!
 
Most is térdre borulok,
hálám jeléül.
Lelkem elcsendesül...
Már értem,
hogy szándékod van velem!