| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Mater Dolorosa Ideje:: 12-29-2009 @ 10:35 am |
|
|
|
|
Még csak négy óra körül járt, de már sötétedett. Az október- hozta köd hatalmas
felhőkben úszott a fák felett, megült a bokrok ágain, belopakodott a ruhák alá. Az
öregasszony megborzongott, és összébb húzta magán a kabátot. Az árvácskákra nézett,
és egyszerre elfeledkezett hidegről, fáradtságról, felfénylett a szeme és halvány mosoly
lopakodott az arcára. Mindig bordót ültetett, csupa bordót, a sok apró fejecske
bársonyszőnyegként terült szét az örökzöldek között. Egy pillanatra elfordult a
virágoktól, szeme sarkából a pad felé lesett, hogy lássa, ott ül-e a fia. Már megérkezett,
ugyanúgy volt öltözve, mint reggel, amikor elment otthonról, farmert, fehér pólót, kék
dzsekit viselt. Elégedetten bólintott, otthagyta az árvácskáit, és leereszkedett a kopott
ülőkére. Mindketten hallgattak, csak néhány lehullott falevél zizzent körülöttük, ahogy
meglebbenő szél beléjük kapaszkodott.
A keskeny mezsgyén egy fiatal lány közeledett, öntözőkannát lóbált a kezében,
megnézte a padon üldögélő nénit, rámosolygott és határozatlanul bólintott.
– Magának is jó napot kedvesem! – mosolygott vissza szívélyesen az öregasszony.
– Meg tetszik fázni, hideg van már az üldögéléshez.
– Hosszú az út hazáig, pihentem egy keveset, de már megyek is – mondta, és felállt.
Megvárta, amíg a lány eltávolodik, azután odasúgta a fiának: – Holnap nem jövök,
nagyon sokan lesznek kint, és nem tudnék beszélgetni veled. A népek azt hiszik, bolond
vagyok… nem értik, hogyan is érthetnék, mi ez kettőnk között – lesett jobbra a szeme
sarkából. A fiú megértően bólintott, arcán felvillant az a könnyed mosoly, ami azonnal
belopja magát az emberek szívébe. Felderült tőle, már majdnem boldog volt, újra az
árvácskákra nézett, úgy folytatta.
– Fáradt vagyok, fiam, nagyon fáradt, sok ez a kilencven év. Megéltem két világégést,
és azt hittem, tudom, mi a szenvedés. Az első elvette az apámat, a második a mézeshetek
édességét rabolta el tőlem, harminc éves fejjel, újasszonyként hét évet kellett várnom a
hites uramra. Törődötten, betegen engedték haza a hadifogolytáborból, de én legalább
visszakaptam a párom. Amikor te születtél, ő már fél lábbal a sír szélén állt, és hamar
magunkra hagyott bennünket. Békében jöttél a világra, és szerettelek volna megóvni a
borzalmaktól, amit a korosztályunk átélt. Nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy
szeretnénk, négyévesen látnod kellett a katonákat, akik a felkelőkre lőttek, de láttad a
bosszút is, a véres, kegyetlen megtorlást, a felakasztott embereket, akiknek elevenen
tépték ki a szívét. Féltem, hogy a sok véres esemény mély nyomokat karcol a lelkedbe,
de rólad lepergett minden, ami gonosz, kegyetlen; derűs, boldog gyermek voltál. Sok
rosszat megértünk együtt, nyomort, éhezést, kitelepítést, sírtam is eleget, mert akkor
még nem tudtam, hogy létezik ennél sokkal nagyobb fájdalom. Azon a negyven évvel
ezelőtti reggelen úgy indultál el otthonról, ahogy máskor is, farmerban, pólóban,
dzsekiben álltál a kapuban. Utánad néztem, te integettél, és azt kiáltottad: „Ne aggódj
anya, ma később jövök, edzés lesz!” „Siess haza, kisfiam, várlak!”, szóltam utánad.
Emlékszem, éppen főztem, amikor megcsörrent a telefon. Felvettem, és hallgattam a
szürke hangot, fájt minden szó, mégsem tudtam sírni, csak néztem magam elé értetlenül.
A kórházból hívtak, azt mondták, átrohantál a piroson, és elütött egy busz. Az az
ezerszer átkozott mondat! Negyven éve nem lelek nyugalmat, minden nap gyötrődöm,
miért is kértelek, hogy siess. Bocsáss meg nekem, kisfiam.
Elhallgatott, és kotorászni kezdett a szatyrában. Egy koszorút húzott elő, a sír
közepére tette, és sokáig igazgatta, forgatta, hogy szépen mutasson.
– Egész nyáron gyűjtögetem a virágokat, és a kamra polcán szárítom őket. A piros
bogyók arról a bokorról valók, amit még édesapád ültetett. Emlékszem, amikor először
próbáltam magam készíteni, a ragasztó összeégette a kezemet, és letörtem a virágok
szirmát, de már egészen ügyes vagyok… negyven éve gyakorlom – sóhajtott fel.
– Azért hoztam ezt a másikat, mert az előző… elveszett… vagyis odaajándékoztam
valakinek. Tegnap reggel, amikor kijöttem a boltból, egy fiatalember álldogált az épület
falának támaszkodva, fakón, sápadtan, rongyosan. „Mama, nem vesz koszorút?” – dugta
az orrom alá a portékáját. „De hiszen ez az enyém… azaz a fiamé!”, ismertem fel,
hiszen én magam készítettem, előző este hoztam ki neked. Elöntött a harag. „Tolvaj,
gyalázatos sírrabló!”, kiabáltam, és felemeltem a kezem, hogy arcul csapjam, aki ezt
tette. Ütni-vágni szerettem volna, de valami gúzsba kötötte a kezem, végül csak
megmarkoltam a mellén a kabátot, és elkeseredetten rángattam, közben hullottak a
könnyeim. Nem védekezett, leeresztett karral álldogált, ahogy rám nézett, kétségbeesés
ült a szemében, és még valami, aminek akkor még nem tudtam a nevét. „Kenyérre kell a
pénz, három napja nem ettem”, suttogta. Lehullott a kezem, elengedtem a kabátját, és
mélyen a szemébe néztem, hogy onnan olvassam ki az igazságot. Nem hazudott… jól
ismerem azt a különös fényt, amit az éhség rajzol a pupillákra. Szégyenkezve
nyújtogatta a koszorút, hogy visszaadja, de eltoltam a kezét. „Tartsa meg, vegyen az
áráért kenyeret”, mondtam neki. Elfordultam, az arcomat a megszégyenülés könnyei
égették, egyszerre sírtam az éhezőkért és a jóllakottakért; az otthontalanokért és az
otthon melegét élvezőkért; a meg nem értettekért és a meg nem értőkért, a mérhetetlen
sok szenvedésért, ami a világra szakadt.
Nagyot nyelt, mielőtt folytatta:
– Csak néhány szárazvirágom maradt a kamra polcain – nézett a koszorúra. – Hogy
mégis különleges legyen, három sor fenyőtobozt fűztem karikába, szépen lelakkoztam
őket. Sokat törtem a fejemet, mit tegyek rá, ami személyes, és közelebb hoz egymáshoz
kettőnket. Ültem a szobában, és nézelődtem, akkor láttam meg ezt a piros szívecskét.
Elsős korodban készítetted, kis ablak nyílik rajta, és te írtad a közepébe a szót:
ÉDESANYÁMNAK, így, csupa nagybetűvel. Ahogy megérintettem, még éreztem rajta
a kezed melegét… a hátoldalán a ragasztó ennyi év után is megőrizte az
ujjlenyomatodat. Kihoztam neked, hogy tudd, az enyém mindig veled van. Nemsokára
találkozunk, kisfiam.
A szeme sarkából a padra lesett, de a fiú már nem ült ott. – Nekem is mennem kell –
bólintott. Ráncos kezével végigsimította a sírkövet, és még egyszer rámosolygott az
árvácskákra. – Őrizzétek az álmát! – súgta nekik, azután nehézkesen elcsoszogott.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-29-2009 @ 10:35 am
| Hozzászóló: vp_rozika (Ideje: 12-29-2009 @ 12:00 pm)
Comment: Szia, Rinka! Hmm... Tragikus, lelket facsaró sorok. Jó-jó, nem vagyok híve a szilveszter van, vígadjunk nézetnek, na de te, Rinka... Éppen te csalsz fájó könnyeket a szemembe, szorongató érzést a szívembe? Te, aki mestere vagy a humornak, a testet rázó kacagtatásnak? Hát jó, elismerem, nagy vagy a komoly prózában is! De dádá lesz, ha nem vígasztalsz meg hamarosan egy vidámabb kicsengésű írásoddal:-))) Fogadd őszinte gratulációmat! Rozikától a csodálkozótól |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 12-29-2009 @ 02:46 pm)
Comment: Szia, kedves Rinka!
Nagyon szép, megható írás, amihez szívből gratulálok. Miután egyszer elolvastam, elgondolkodtam rajta, vajon milyen hangulatban írhattad? Elképzelni nem tudom. Ez persze az én fantáziátlanságom és semmit nem von le az írónő munkájának értékéből. Köszönöm, hogy olvashattam ezt az értékes írást: Miki |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Kata01 (Ideje: 12-29-2009 @ 06:11 pm)
Comment: A fenébe, gombóc van a torkomban és potyognak a könnyeim. Elszorult szívvel olvastam végig írásodat.Gratulálok. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 12-30-2009 @ 08:17 pm)
Comment: Könnyes a szemem,...nagyon megható.. szeretettel |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-02-2010 @ 10:17 am)
Comment: Ha megöregszik az ember, a halál gondolata is elfogadhatóvá válik, de fiatalon elveszíteni a legdrágábbat, több mint megrázó...Nagyon szuggesztív írás, a hatás sem maradt el, valóban sírnom kellett... Gratulálok, kevesen tudják az érzéseket őszintén átérezhetően lefesteni a szavakkal..., neked sikerült. Ölellek szeretettel Anna :))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 01-06-2010 @ 07:37 am)
Comment: Kedves Rozika!
Amikor feltettem az írást, eszembe sem jutott, hogy a Szilveszter közeleg, talán gondolnom kellett volna rá.Köszönöm, hogy olvastál, hozzászóltál, ígérem, kárpótollak egy vidámírással.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 01-06-2010 @ 07:44 am)
Comment: Kedves Mikusz!
Lelkiállapot? Jelentem, nagyjából rendben vagyok, bár sok minen nyomaszt. Az írás Halottaknapja után született, egy ellopott koszorú indította. Hiszem, hogy van létjogosultsága a szomorú történeteknek is, mert mindegyik mélyén ott rejlik valami tanulság, valami, amiből erőt meríthetünk, ha bánatunk van. Köszönöm, hogy olvastál, hozzászóltál.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 01-06-2010 @ 07:45 am)
Comment: Kedves Kata!
Köszönöm!
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 01-06-2010 @ 07:46 am)
Comment: Kedves Agnes!
Örülök a véleményednek, köszönöm.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 01-06-2010 @ 07:48 am)
Comment: Kedves Anna!
A halottaknapja mindig különös érzéseket hoz elő belőlem, ebben a hangulatban fogtam a valóság alapú történet megírásához, és ez lett belőle. Köszönöm a hozzászólásodat.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
|
