Csend van. Ketten vigyázzák csak a kanyargó utcát. Egymás közelében állnak, nem közvetlenül egymás mellett, és szótlanul figyelnek. Egyik a másikat és a másik az utcát. Mindketten várnak. De ez a várakozás nem türelmetlen, mint ahogy a reggeli metrót várják az emberek a Határ úton. Ők ketten ezt itthon, az utcájukban, egészen másképp élik át.
Szeretik a várakozást, ilyenkor kicsit magukban lehetnek. Az egész napos zaj, nyüzsgés, lótás-futás, kutyaugatás, babasírás, fékcsikorgás, telefoncsörgés után mintha egy másik világba tértek volna.
Egyedül vannak, de nem magányosak, mert senki sem szakítja el őket egymás mellől. És ahogy ebbe belegondolnak, érzik, hogy mennyei békesség ez, ami nem akárkinek adatik meg. Az idők végezetéig fogják mozdíthatatlanul egymást őrizni.

A lámpa ebbe beleérezve egy pillanatra behunyta a szemét, és határtalan szeretet töltötte el. Élvezte a lassú hajnali hóesést, és a nyugalmat, amit a napnak csak ebben a korai szakaszában lehet élvezni. Most sokkal szebbnek látott mindent, mint máskor. Lehet, hogy a régen várt ismerős érkezése, a hó tette, vagy talán az, hogy belegondolt saját létezésének boldogságába, és mindabba az örömbe, amely minduntalan, feltartóztathatatlanul, mindenütt körbeveszi. Sokszor nem is érti az embereket, akik elhaladnak előtte - ők folyton-folyvást aggódnak valamiért, de ha éppen nincsen semmi gondjuk, gyorsan keresnek valamit, ami miatt lehet újból elégedetlenkedni. A sokfajta technológiai és életviteli újítás, a rengeteg elengedhetetlenül fontos dolog biztosan nem létezne, ha a "modern kor" embereinek alapvető jelleme nem ilyen lenne.

- Mindenesetre most élünk, és a világot így kell elfogadni és szeretni. A hozzáálláson végtére is lehet változtatni, és az emberek nagy része javítható - merengett magában, miközben narancssárga fényével bevilágította a számára oly kedves utcát.

A tűnni még nem akaró éjszakában körös-körül emeletes házak bámulnak az ég felé, a hajnali ködben tetejük beleveszik a fehérségbe. Ilyenkor sötétek még az ablakok, a lakók mit sem sejtve a kinti világról, meleg szobájukban, puha takarók alatt álmodnak a gyermekkorukról.
A lámpa most az út másik oldalán magányosan álldogáló buszmegállót figyeli.

- Az emberek mindig a buszt hiányolják, amíg ott vannak. Én mindent megadnék, hogy egyszer közelebb mehessek a barátomhoz, és egy kicsit mellé álhassak. Vajon az utazók tudják, hogy micsoda szabadságban van részük, amiért oda állnak, ahova akarnak?

Gondolatmenetét hirtelen félbeszakította egy száguldó autó, és egy halványan pislákoló fény az egyik ablakban.

- Nemsokára beindul az élet, de addig még van egy kis időnk. Elmosolyodott, és szelíden nézett barátjára. Nem is biztos, hogy olyan nagy baj az, ha nem tudunk elmozdulni innen. Így egyikünk sem tudja elhagyni a másikat, na nem mintha ez szándékunkban állna. Azzal azonban, hogy nincs lehetőségünk rá, kísértésünk sem lesz másik lámpát vagy megállót találni, és ez így jó. Talán ez a mi szabadságunk, hogy örökre itt leszünk egymásnak. Ugye szótlanul, de te is érzed? Ennek így kell lennie.

Tudom, már várod az első buszt. De nézd, az a pislákoló fény az ablakban kialudt!
Lehet, hogy ma inkább az emberek is folytatják az álmodozást, és a hajnali busz sem jön. Ma reggel talán indulhat kicsit később az élet. Ne légy már olyan szigorú, hagy maradjanak még néhány percig a békés világukban. Tudod, ők csak ilyenkor élvezhetik azt, amit mi egész nap. Nekik nehezebb, ők nem lehetnek mindig a barátjukkal. Nekem te mindig itt vagy, és én is itt vagyok neked. Minket nem kísért a magány.

Ahogy feleszméltek gondolataik párbeszédéből, és körbenéztek halk utcájuk néma fáin, a percek egymás után kezdtek szállni. Ha erősen néztek fel az égre, halványan még azt is látták, ahogy egyik perc a másik után szalad fürge léptekkel, mintha kergetnék. A havazás elállt, a köd felszállt. A hóesés festette fehér takaró azonban, amit az elsőként ébredő napsugárnak készített, megmaradt. Az ébredező várost reggelre csillogó kristálylepel borította, ez volt a tél ajándéka az embernek.

A lámpa pedig boldog megelégedettséggel nézett szét az utcán és a házakon, és lassan lehunyta vigyázó szemét.