- HAlottakkal álmodom. . szólt az öreg. Borostás arca még odanyomódott a párnához. Álmos, ám ugyanakkor űzött tekintetét a fiára emelte.

A fiú először rémülten állt, majd értetlenül az ajtóban.

Karácsony volt. Más családok ilyenkorra már összegyűltek a megterített asztal körül. Már talán túl voltak az ajándékozáson is, a Mennyből az angyalon, a csillagszórózáson. Nem úgy náluk.

Mit akar ezze az öreg? Már megint valami újabb baromság, amivel sajnáltatni akarja magát? De engem nem hat meg! Én akkor is gyűlölöm őt. Gondolta a fiú. És bár nem merte bevallani magának, de félt.

Most bizonyára nevet rajtam. Viccként meséli majd a barátainak. A vén hülye már megint valami baromságot talált ki! Én szeretem őt akkor is. Nem voltam mindig jó apa, sőt! De ha nyitni próbálok felé, falba ütközöm. És most félek. Az előbbi álmomban régi halottaimat láttam,és biztosra veszem, hogy ez jelent valamit. De nincs kivel megbeszelnem.

A fiú ingerülten szólt:

- Na apuka! - ezt a szót különös gyűlölettel nyomta meg - Jössz vacsorázni? - és meg sem várta a választ, kiment a szobából. Maga után jó becsapva az ajtót.

Tíz perc múlva együtt ültek az azstalnál. Az anya, az apa, és a gyerek. Szótlanul ettek. Rutinnal. Nem néztek egymásra, csak lapátoltak. Valaha talán beszélgettek is, de az régen volt, nagyon régen.

Mikor már mindanyian letették a poharat, a fiú szólásra nyitotta a száját. Keresetlen szavakat vágott apja fejéhez, fájtak mindhármójuknak. A vádra, hogy miért aludt el, és miért nem volt kpes a vacsorára pontosan érkezni, arra nem válaszolt az apa. Csak letette ajándékát a fiú elé. Még utoljára azt mondta: Szeretlek.

Átment a szobájába, ahol székében rég meghalt apja ült.

- Bocsáss meg ap! Én ugyanúgy elrontottam.

- Nem baj fiam, talán majd az unokám annak idején jobban csinálja.

Másnap az apát holtan találták szobájában párnái közt.

Fia azóta sem tudta megsíratni.