Első sziromhullás A másodvirágzás kezdete. Ezerszer szebb az elsőnél.
Hisz minden pillanata felértékelődik a hosszú, időpróbáló várakozás, a csönd éve után. Más az íz, a hangulat, az érintés. Én is más vagyok. És a helyzet is más.
Én lettem a kiválasztott. Egy mellékutcából. Nehéz megélni az érzést innét, erről az oldalról. A dicsőség itt nem pompás diadém a kiválasztott fején, hanem csendes főhajtás a lelkiismeret előtt. Nem adatik meg a kérdés, csak a válaszadás joga. Elharapott mondatok, a fejben megformázott gondolatok erőtlenül elhalnak, mire kimondásra kerülnének. Itt megtanulja az ember kevéssel beérni, s a keveset többre becsülni. Ez a kevesebb több világa. Van valami sajátos varázsa, aurája. Talán ezért is keresik oly sokan.
Mert a ritkaság maradandóbb, mindig nagyobb figyelem övezi, a holdudvarból az árnyék is világosabb, ha igazán gyötrő a szomjúság, a víz is ízesebb.

A tétova mozdulat, mely érintés akar lenni, és egy szakadékon is átnyúl, hogy eljusson a másikig, sokkal több jelentéssel telik meg.
A földnek szegezett tekintet, mikor valami bűverő hatására önkéntelenül lassan mégis megindul felfelé, hogy a másikéban megnyugvást találjon, ezerszer sokatmondóbb.
Bejárja közben a vezeklés fájdalmas útját.

Szabadon engedtem és valamiképp felszabadítottam magam. Kiválasztottnak lenni felelősség. A felém nyújtott kosárból elsőként vehetek. De nem én mondom meg, mennyit és mikor. S én érte nyújtottam kezemet.
Első szirmomat adtam érte. Nem, nem bántam meg. Itt a mellékutcában, pompától távol most jó nekem. Sötét ég alól kémlelem a Holdat. Azért szűrt fényéből juttat ide a mellékutcába is valamit. A Nap úgyis csak kápráztatna.

Vágyom a tétova mozdulatot, s a magammal szembesítő pillantást, a hosszú fájó utat, míg lesütött szemem lassan elnyeri jutalmát, és összekapcsolódik az övével.
Mellékutca, szűrt fény, elharapott mondatok.
Kiválasztott vagyok.