Néha néma csókos Múzsám húsán rosszcsont írói vénám tán bénán hever – bár e komor kór olykor agyamban-magamban keverve hever -, elvégre esküdhetek akár ma már az égre hetet-havat, sarji titok be nem avat, fojtogat az újabb tovaszállt pillanat, csak úgy félve suttogva suttyomban, mily derék ember lettem, hmm... mint talán – ez talány - miből ered meredve elő a tegnap mája, és miként mászik ki más, sík, másik korból egy ottfelejtett színpadi kellék háromdimenziós, irreverzibilis materiája - mindegy, csak olajozottan és taposott úton gördüljön a kerék, és persze fontos; övön alul ne legyen fájós derék (elég ott a bal-jobb herék) a baljós aljavég inkább üssön arcba, ne alattomban rúgjon farba, hol kéj-gáztól betép a delphi jósnő, ki másodállásban tegnap debütált demagóg, de mára gőgös górcső -, evégett eléget rettenetes tettem; az ontott monoton robot! - hol ott tettre kész az egész ész, és a test réveteg-beteg sejtmozdulatokat fest, holott mindez egy cseppet sem fess a sunyi univerzumban (hihi, nincs pihi!), kitömött figurák se leszünk a homo sapiens múzeumban, és mégis, én is (könyörgöm önnön gyönyöröm; csak azt ne mondd: látens műpénisz) – a nagy magyar agyarról csorgó vicsorgó banális ugar ősöktől örökölt mentálisan fukar anális pesszimista kanális alapból merítve – hol az apró, kicsi, vákuum szítta rombusztérben afrodiziákum győzelemittasként megáll a hermafrodita kanál is (óh, most mintha drága anyám is forogna sírjában, gyermeki erény-merénylet, renitens retinába ivódott gének fals éneke, pedig az atyák örök vadászmezejéről rég felszáradt az utolsó ökörnyál is, csak a fiúk mentek a kocsmába, a szentlélek meg a korcs mába), és nem kérdés az „eszi-nem eszi”; ez van Pista, nyitva az esti testi resti, hol a kor showja, hogy csendül az utolsó sor kör sör korsója, mielőtt végleg zárul koporsója, messzi perspektíva 'nyista, no meg lyukas a legszűzibb trapista – szóval, mindezt leöntöm szó-szósszal, és ettől lesz mottó, mit monológ-izál-izél most a mesemondó Ottó (aztán lehet közém lövetni, ha nem sikerült kellőképp követni): Az idealizált Nirvána sem tudta, mitől boldog és békés Buddha, így hát somolygó Somogyin osonó mosolyom: Haha!, ha néha léha fricska bicska módján is nyílik – és nem érdekel, hogy épp mi illik és dívik – a debil-nihil-rém-lét képlet képbe, úgy e konvenciót is elszabom félbe! (ide kell a löveg: „Nézd tömeg; mily édi 'a!” - dögöljön a butító média! - persze az istenadta nép hálát nem rebeg, ezért testem-lelkem továbbra is ég és föld (menny és pokol?) között lebeg) -, akkor is addig ontom az igát vesztett igét néha vadul, ha nem is vagyok fülbemászó, se lázadó Vazul – e békétlenül mohó világgal, míg örömöm lelem (bármily profán, most is röhög a vakbelem) és szeretteim szerethetem, és e monotonul toluló monológon pro-fán lógva az ártatlan pofa – néha naivnak tűnő – csodájával nézhetek szembe tótükrömben az utolsó szirmát bontó bohó virággal.
Lambach, 2010. február 07. |