A Névtelen város
-első fejezet-/3

   -Szóval, mióta is éltek ebben a romkupacban? – nyitotta meg a kérdések sorát a remete. Remélte, hogy nem szokott el túlságosan a beszélgetéstől, bár már néhány hete nem váltott szót egyetlen emberi lénnyel sem.
   -Ne nevezd romkupacnak az otthonunkat - mondta az öregember. - De már évek óta itt élünk.
   -Ők is mindig veletek voltak? - kérdezte a remete a csontvázakra mutatva. Gyakorlott amatőr orvosként meg tudta állapítani, hogy a legtöbbjük nő.
   -Ők a mi családunk - folytatta az öregember. A remete nyelt egyet, nem nagyon akarta megemészteni a hallottakat.
   -Mi történt a várossal?
   -Az egész egy gyilkossággal kezdődött, és így végződött. Nem mondom, hogy panaszkodhatnánk. Azelőtt mi voltunk a legszegényebbek, most meg nézd, mi vagyunk a leggazdagabbak.
   -Egy gyilkosság miatt ment el mindenki?
   -Egy haláleset nem a világ - az öregember szúrós szeméből látszott, nem fog többet elárulni a témáról.
   -Miért nem temetitek el a halottaitokat?
   -Ki mondta, hogy tényleg halottak?
   -Bárki megmondhatja, hogy nincsenek valami jó bőrben. Úgy értem, egyáltalán bármilyen bőrben - az öregember rosszalló pillantása témaváltásra ösztökélte a remetét. - Hova mentek az emberek? Nem tudjátok?
   -Ki mondta, hogy elmentek?
   -Ha nem mentek el, hol vannak? - az öregember hallgatott. A kisfiú nyugtalanul mocorgott a szoba közepén égő tűz körül. A lángok kísérteties fényt vetettek a falakhoz támasztott csontvázakra. Egy-kettőn még odaszáradt húscsomók lengedeztek.
   -Élnek még rajtatok kívül mások is a környéken?
   -A madarak, a medvék, a halak a folyóban, az őzek, a nyulak és a rókák. Meg a többi állat - hát igen, végül is ők valóban élnek, gondolta a remete. -Hacsak te nem költözöl ide, más embert nem találsz ezen a helyen.
   -Köszönöm, azt hiszem, nem élek a lehetőséggel.
   -Pedig mi nagyon örülnénk neki - mondta az öregember, szelíd mosollyal az arcán. 'Azt elhiszem - válaszolta gondolatban a remete, - hiszen végre lenne mit ennetek.' Egy percig sem kételkedett benne, hogy amikor rájuk nyitott, emberhúslevest akartak főzni. 'El kell mennem innen mielőbb' gondolta, de még meg akart kérdezni valamit.
   -Azt mondtátok ugyan, nem tudtok a környéken élő emberekről. De nem lehet, hogy tévedtek? Mégiscsak, akik itt éltek, és elköltöztek innen, nem lehet, hogy a közelben telepedtek le kisebb csoportokban? Mondjuk, egy tó körül, vagy ilyesmi?
   Az öregember gondterhelten ráncolta a szemöldökét. Egy bagoly repült be az ablakon.
   -Nincs semmilyen tó az erdőben. Csak egy folyó van, innen északra.
   -De hát... - az öreg egyetlen intéssel bennfojtotta a szót a kérdezőben. Nem volt egy erős ember, gyenge karjai voltak és csupasz felsőtestén a bordák is kilátszottak.
   -Elég, fiam. Karel megérkezett. Nemsokára itt az este. Ha nem akarsz itt maradni, ideje elhagynod a városunkat.
   Karel volna a bagoly neve? Ennél kicsit szellemesebbet várt volna mindenki. Mondjuk, lehetett volna legalább Uhu vagy Hedvig. De ha nem, hát nem... A remete felállt és távozni készült, már az ajtót is kinyitotta, amikor a fiú utána szólt. Olyan hangja volt, akár egy lánynak. Vagy inkább egy lány kisegérnek.
   -Mi a neved?
   -Nekem nincs nevem, fiú. Én vagyok a Névtelen vándor. A Névtelen vándor, aki a Névtelen város lakóit keresi a Névtelen erdő mélyén. Viszont nekem is volna még egy kérdésem. A szökőkút melletti épületre ki írta fel vörös festékkel azt, hogy 'Elköltöztünk'?
   -Azt nem festékkel írták, fiam - mondta az öregember -Hanem gyermekek vérével.
   Ezután az öreg elkezdett nevetni, fogatlan szájába belátást engedve. Érces hangja még sokáig kísérte a vándort, akinek az elméjében egy kép is útitársként szolgált - a fiú csalódott, kék szempárjának reménytelensége. Talán, talán elárulhatta volna neki a nevét...
   Még éjszaka elindult a tó irányába.