A Névtelen város
-első fejezet-/6

   A remete úgy okoskodott, hogy egy magasabb pontból talán könnyebben átláthatja az erdőt, és ha szerencséje van, vagy egy másik falut, vagy akár a várost is megtalálja. Ezért abba az irányba indult, ahol az égre nézve a legmagasabbra nyúltak a faágak. Rövidesen egy tisztásra ért, aminek a közepén egy hatalmas tölgyfa állt, legalább negyven méter magas. Egészen addig felmászott a törzsön, amíg biztos volt benne, hogy elbírják az ágak, majd előhalászta zsákja legaljáról a látcsövét és a környéket kémlelte. Mindenütt csak fákat látott.
   -Most már elárulod a neved? - egy pillanatra azt hitte, elengedi a kapaszkodóját és a mélybe zuhan, amikor meghallotta a vékony, lány kisegér hangot. Hogy kerül ide ez a fiú?
   -Meddig akarsz még ottmaradni? Nem tudok sokáig kiabálni! - a remete gyorsan körbekémlelt, de úgy látta, a fiú egyedül van. Azért nem lenne okos hagyni, hogy vég nélkül csak kiabáljon. Amikor leért a földre, a vadászkés már a kezében volt. A fiú arcán rosszcsont mosoly játszott.
   -Hova tartasz, névtelen idegen?
   A fiú ezúttal nem viselte a nagydarab facipőket, mezítelen lábfeje csupa horzsolás volt.
   -A többiek hol vannak?
   -Egyedül jöttem.
   -Engem kerestél?
   -Követtelek.
   -Mióta?
   -Amióta csak megtaláltak téged a domboldal aljában. Csoda, hogy nem törted össze magadat.
   -Ki vagy te?
   -Egy névtelen kisfiú a névtelen városból - mondta gúnyosan a kisfiú, mire a remete csak köpött egyet.
   -Ez a szöveg jogdíjas. Hallottál már a szerzői jogról?
   -Én vagyok a Névtelen város ifjú hercege, úgyhogy ha valaki ellopta ezt a szöveget kettőnk közül, aligha lehetek én.
   -Szóval királyi vér csörgedezik az ereidben?
   -Legalábbis úgy tartják.
   -Akkor te ismered a környéket, igaz?
   -Akárcsak a tenyeremet.
   A remete gondolkozott egy rövid ideig.
   -Ha herceg vagy, aligha mászkálhatsz egyedül. Hol vannak a többiek?
   -Már mondtam, hogy egyedül vagyok. Szabadon mászkálhatok, mert nincs mitől félnem. Amellett én vagyok a herceg, ki mondhatna ellent nekem? Ha nem hiszed el, hogy meg tudom védeni magam, próbálj megölni.
   A kisfiú széttárta karjait, lehetővé téve bármilyen támadást csupasz felsőteste irányába. A remete fejében pár pillanatig zavaros gondolatok cikáztak, nagy volt a kísértés, hogy kipróbálja vadonatúj fegyverét a lassú léptekkel közeledő kisfiún. A fiú valamit észrevehetett, mert pár méterre a remetétől megállt. Összeráncolta a homlokát.
   -Elárulod végre a nevedet?
   -Mit jössz folyton a nevemmel? Majd elárulom, ha úgy tartja a kedvem - a remete egy nagy sóhaj kíséretében eltette a kését. - Mit akarsz tőlem, ifjú herceg?
   A fiú arcán kiszélesedett a huncut mosoly. 'Ilyen helyes kölyökkel még nem is találkoztam', gondolta a remete.
   -Egy sziklás partú tóról kérdezősködtél, nem igaz?
   -Azt hittem, nem tudtok semmiféle tóról...
   -Nem egészen ezt mondtuk. Csak azt, hogy az a tó nem létezik.
   -A saját szemeimmel láttam.
   -Még sosem csalt meg a szemed?
   -El tudsz vezetni oda?
   -Talán. Ha megmondod a nevedet.
   -És ha nem?
   -Akkor addig követlek, amíg el nem árulod a neved.
   -Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?
   -Mit súg a szíved? Na de igazán! - a kisfiú olyan ártatlan arcot vágott, amilyet csak tudott. A remete nagyot sóhajtott, mert valóban megenyhült a szíve.
   -Vezess el oda engem. Aztán majd meglátjuk, hogy elárulom-e neked a nevemet.
   A kisfiú vidáman ugrott egyet, majd futásnak eredt:
   -Ne maradj le! - kiáltotta.

(folyt. köv.)
©by ender