Masszív kőből vagy, ott a Budai hegyen:
Kőtermés réseiden kitekintek,
 a csodás látvány feledteti,
Embereknek kőszivét, acél lelkét.
 
Kő a tested , s kő a lelked, itt
mégis melegséget kaphatok,
évszázados lépteket takargatsz,
 a távolba mutatsz!
 
A napsugarait, mind beszívod,
a kíváncsiskodóknak, mint, ajándékot átadod!
Bút, keservet feledteted,
nincs karod, se fejed,
Fix, Halászbástya a neved!

Óh, Drága Édesanyám, ha a piciny termeted,
ide átemelhetném, még szebben ragyogna
a gyönyörű városi táj, előttem- köröttem.
 
E magaslati helyre feljutottam, ám
közben fehér kőruhádba botlottam.
Színes háztetők, mozaikos tornyok,
egyedi és sablonházak,
köréd, hegyi erdőrengeteget formáltak.
Távolba tekintve, szivárványt játszik
a szemem, a hegyek, a síkság,
beleolvadnak a szívembe,
mint igaz szeretet a jó lelkekbe.
 
A közelben, egy épület magaslik,
fenségesen itt, szinte karnyújtásnyira mellettem,
e kis marok népnek büszkesége,
volt fejedelmek, uralkodók törvénye,
szentségessé egyesítve, közös akaratot, jó szándékot:
Nagyasszonyunk,
a nagy magyar királyok
koronázási temploma,
ez maga a látvány koronája!
 
A bástyának körös közepén megpihenek….
Hordó, s donga ülésén,
sápadt, vagy vörös nedű forrt benne,
valaha,
 illata ruhámat most is átjárja,
ma itt csupán „ülőpárna”,  amolyan fapados.

De, ki bánja!  Hisz részeg lettem,
ahogy ide felértem,
 sétáltam körbe,
amerre csak lehetett,
megrészegült
mámoros érzés hatalmába kerített!
Látványos, fenséges panoráma:
morajló forgatag,
bűvös, emberszőtt alkotás,
sok-sok, több éven át.
Magyar, vagy idegen ajkú,
honfitárs, bárki jövevény,
magadhoz vagy mostoha,
ha ide nem jössz el soha,
mert itt ez a valami,
tőled életre kelő, „sakkfigura”,
pedig masszív kőből vagy,
ott fenn a Budai hegyen.

Suttogom Nektek: gyertek el nézzétek meg,
ITT, A HALSZBÁSTYA!  S BUDAPEST!