Falnak támaszkodva úsztatom szemem az ember-masszában; mindenki siet-szalad, a jegykasszás is idegesen-kapkodva igazítja meg szemüvegét, s én a pályaudvar kupola-egét kezdem nézni; de fenn a mennyezeten is nyugtalanság szaladgál: izgága, szárnyas kalandok, egymással pörölnek a hamuszínű galambok.

Szinte bizsereg a lábam, hogy én is fussak valahova, vágy fog el, hogy idegesen integessek, lökdösődjem, kiabáljak, nézegessem az órám, és gyilkos pillantásokkal dobálózzam, így talán belevesznék a tömegbe, s nem zavarna annyira ez az emberbuborék-pezsgő. Massza-foszlány lennék én is. Vagy buborék. Ahogy vesszük. Lehet, hogy ezt kellene.

Falnak támasztom a fejem is, zsebre dugom kezem, s épp behunynám a szemem, hogy néhány percig ki se nyissam, amikor puhán-lágyan tompa fény üti meg kintről a szemem, s megmoccan bennem a szív-manó: Nézd csak! Az idei első napsugár! Apró csoda, mégis - mint az őrült festő egy perc alatt - átfestette a hamutartó-arcokat.

...és lassan meglátom az első kis piros virágos szoknyát, az első halovány-rózsaszín kis mosolyt egy szép női arcon, az első csillanást egy szaladó szemüvegen és a züllött-télapó-koldus kalapjában egy aprópénzen. És lassan elhiszem, hogy nem massza vonaglik, hanem emberek sétálnak előttem. A kikeleti pályaudvaron.