Reggelente még belemartak a felkelő Nap fényeibe a jeget fakasztó Tél jobb hátsó lábának karmai, de tudta mindenki, én kicsit talán merészebben és bátrabban, hogy már távolodik lassú lomha lépteivel a hideg, s a kertek alatt fütyülő dermedt fuvallatú szél is egyre messzebb penderül. - Ezt még vedd fel! – bókolt kérlelő, bársonyos hangján édesanyám és felém nyújtotta indigókék polár pulóveremet, melynek látványa fogcsikorgatóan fagyos, ámbár még is kellemes emlékeket elevenített fel bennem.
- Óóó! Ne már! – tiltakoztam. –Hiszen hétágra süt a nap. –ágáltam tovább a karácsonyra kapott, valójában kellemes tapintású nagy plüss játék mackóhoz hasonlító ruhadarabom felvétele ellen.
„Egyáltalán mit jelent az, hogy hétágra”? futott át fejemen a gondolat, de sokáig nem töprenghettem rajta.
- Lehet, hogy hétágra, de reggelente hideg van még. Tessék felvenni! – hangzott ismét a most már utasítás ízű, még is számomra mézédes beszéd, mert anyám szájából szólt.
Szerettem anyám hangját főként, amikor mesét mondott. A „Hét vezért” imádtam a legjobban.
Sajnos a három műszak és az állandó munka gátat vetett a mesék áradatának és folytonosságának, de amikor részesültem belőle, a nyelvéről felpenderülő szavaival be nem telhettem és akár éjfélig is elhúztam a mese menetét.
Most mégis ellenszegülni látszódtam, mert március közepe volt és az ablakon keresztül végre napsugarak kukucskáltak be, lámpát gyújtani sem kellett. Bár a telet is nagyon szerettem, de furcsa megmagyarázhatatlan öröm kerített hatalmába a beáradó melegség miatt, melyet nem tudtam ésszerű érvekkel megmagyarázni, de gyerekfejjel nem is törődtem vele. Egyszerűen csak örültem a napsütéses reggelnek.
Így is tovább maradt vendégségben a hó és a fagy, mint ahogyan kellett volna, gondoltam. Eszembe is jutott édesapám zsörtölődése és az asztali áldásaiban egyre többször emlegetett, - add, hogy ne kelljen sokáig fűteni Uram - fohászkodása, meg, ahogyan kérdezgette - hol marad már Sándor, József és Benedek? -
Szóval láthatóan tavasz volt ezen a reggelen, mely egyfelől boldoggá tett más felől pedig szándékom elleni tettek végrehajtására kényszerített.
- Ne mááár! – engedtem szabad utat artikulálatlan fintoromnak, hogy az ötlettel szembeszegüljek.
- Meg fogsz fázni! – hangzott eme egyszerű kijelentésnek tűnő, mégis utasítástól robbanásig feszülő mondtat. – Én, nem viszlek az orvoshoz, ha beteg leszel. – szegeződött felém, e szavak társaságában egy szigorú szempár, de tudtam hogy a kimondottaknak ereje nincs, mert számos addigi emlék futott keresztül pillanatok alatt agyamon, ezernyi ijedtség és orvoshoz rohanás, kötőhártya, krupp, negyven fokos láz és volt még egy pár mely eszembe sem jutott, csak az anyai aggodalom és az - azonnal orvoshoz – felkiáltások.
- Nem is kell – vágtam oda csak úgy félvállról, mert átláttam a szitán és tudtam nem venné a lelkére jóanyám, ha bármi bajom lenne, de kezdtem úgy érezni vesztésre áll a ruha csatám.
Elfogynak lassan az indokok, melyek meggyőznék arról, hogy tavasz van. Lehet, hogy kissé még csípős az idő, de pár óra múlva a ragyogó Nap fényétől melegség terül az utcákra, kertekre, az egész kis városra, de még az iskola udvarra is.
Anyám szemében viszont keménynek és kérlelhetetlennek látszódhattam, mert az ilyen esetekre tartalékolt szülői fúrmány és fifika tárból nemes egyszerűséggel kapta elő a „De csak az én kedvemért! A drága édesanyád örömére! Szeretnéd, ha mosolyognék és boldog lennék?”
- Olyan boldog vagyok, mert szerintem a világon te szereted legjobban a szüleidet és még azt a fránya pulóvert is felveszed a kedvemért. - tette még hozzá és akkor már teljesen bizonyos voltam a győzelmében.
Persze széles fintorokat rajzolt arcomra idegsejtjeim segítségével a 4/b–s koromra kialakult értelmem, de mégis levettem hátamról táskámat, majd kabátomat is, melyet két térdem közé szorítottam és belebújtam, az akkor itt szorító ott szúró emitt szűk amott elnyúlt kényelmetlen ruhadarabba.
Így ballagtam az utcán bosszankodva és vesztesen, annak ellenére, hogy amint kiléptem a házunk ajtaján azonnal éreztem elfér az a pulcsi, hiába járt itt tegnap Benedek azért a reggelek még hidegek.
Lelkem tajtékzását enyhítette a meleg öltözékem s talán már csak az bosszantott, hogy megint édesanyámnak lett igaza.
Az úton egyfolytában az járt a fejembe, honnan az Ő bölcsessége? Én is ilyen leszek, ha nagy leszek?
Félhangosan szálltak fel összeszorított ajkaim közül dörmögő gondolataim: - Hm, jön ezzel ha szeretem, felveszem trükkel, hm, persze, bár megint csak jól gondolta! Megfagytam volna menet közben, ha most nem erőlteti rám! Megint igaza lett. – bosszankodtam, leplezve ezzel magam előtt a gyomként bennem burjánzó tudatlanságot.
Ezeken és még hasonlókon elmélkedtem, míg nem az iskolához lassan oda értem, ott aztán szétrebbentek édesanyám és a pulóver köré csoportosult gondolataim, de azért számos reggeli induláskor még visszatértek a viták, meggyőzések és duzzogások. Iskolás éveim így teltek el.
Tegnap eszembe jutottak a hajdani reggelek, mikor fiamat indította édesanyja útba, az ajtóban álltam és Őket nézve gyerekkorom jutott eszembe.
- Reggel még karmol a tél – próbáltam bölcs lenni, és az anyai álláspontot erősíteni a reggeli öltözködés fontosságában, de a durcás kobakra nem varázsolt derűt mondatom, sem az azt követő simogatásom.
- Hagyjál! – morogta fiam, mint egy komondor, melyet pihenésből piszkálnak fel, s ráncba vont orra alatt dünnyögve indult útnak.
És én hagytam…
Emlékektől szőtt szelíd mosoly terült arcomra amikor feleségem felé fordultam és kérdőjellé formálódott tekintetére csak ennyit feleltem.
- Én is ilyen voltam. -
|
