Sárból tapasztottam arcod,
Vizes kézzel egyengettem
Ráncaid útját,
S fura, mennyire feledtem
Öreg hegeit álom-múltját.

Apró késsel böktem feléd,
S kaján mosolyt varázsoltam
Szájad szegletébe,
Olyat, mit mindig odagondoltam,
Meddő vitáink hevében.

Nem szavakat adtam neked,
Csak sárnyelvet, agyag fogakat,
S most nem tudom,
Magas homlokod elrettent,
Vagy csókra hívogat.

Sárba karmoltam nevedet,
Önkényesen nyújtva
a betűk szárát,
Ujjbegyeimmel titkon bújva,
Kutatva szemed árkát.

Sokadik próba ez, s gyúrlak
újra meg újra,
gyűlik a sár körmöm alatt,
tapad csuklóra és ujjra,
már nem élsz, nem élek a múltban.