1992 januárjában érkeztem Magyarországra. Egy hideg téli nap volt. Amikor emlékezem rá, azon tűnődök, hogy vajon melyik pályaudvarrá érkeztem. Már nem tudom. Az utazás előtt még egyszer felhívtak, és azt mondták, hogy a vonat mégis a másikra fog érkezni. Úgy vélem, a nyugati volt. Jöttek értem autóval, az igazgatónő és a sofőrje. Furcsa volt, hogy egy nyelviskolai igazgatónőnek van sofőrje. Egy kicsit monarchiai időkre emlékeztetett.  Átvittek Budára, ahol az előre kibérelt lakás várt rám. Egy fiatalos, de idősebb néni fogadott minket. Normális esetben turistáknak adta ki a szobát. Egy utazási irodával kötött szerződést. De most nekem adta ki egy ismerősen keresztül, mivel tél volt, és ilyenkor nincs turista. Még egy kicsit beszélgettünk, az igazgatónő fordított. A néni megmutatta a lakást, mindenhol szép tiszta és meleg volt. Az én szobám a várra nézett. Már késő este volt, mikor megérkeztünk. Kinéztem az ablakból és a kivilágított várt láttam. Jó látvány volt. Még kicsomagoltam, amit tudtam és mentem fürdeni. Hoztam magammal könyveket is.  Az utóbbi időben Nietzschét olvastam. Még egy kicsit olvastam a könyvemben és el is aludtam.

Reggel a néni azt mondta nekem, hogy elmehetek vele és meg fog mutatni nekem egy üzletet, ahol élelmiszereket vásárolhatok. Hogy hogyan kommunikáltunk akkoriban, arra már nem emlékszem, de biztosan kézzel, lábbal. El is vitt takarítási eszközöket. Vödröt, surlót. A déli pályaudvar mellett bementünk az élelmiszer áruházba, még meg is mutatott néhány osztályt, aztán magamra hagyott. Körbementem és összekerestem a szükséges dolgokat. Aztán visszamentem és ki is csomagoltam a többi cuccot. Elhatároztam, hogy délután a várhoz megyek fel. Sütött a nap és nem volt túl hideg. Felmentem a budai lépcsősoron, amely elég meredek. Fent a várban eléggé zúgott a szél, de én kíváncsian körbementem. Mindenhonnan lenéztem. Tulajdonképpen már ismertem a várost, mivel nyáron már egyszer itt voltam. De ez akkor a turista szezonban volt. Most, téltájban a város másképpen festett.  A fény is más volt. Hétfőre gondoltam, mert meg volt beszélve, hogy akkor először bemegyek a nyelviskolába. Hoztam egy csomó német könyvet, amelyekről az igazgatónő egy listát küldött. De még nem tudtam, hogy kiket és milyen szinten fogok tanítani. Amikor hazaértem, a házinéni invitált egy kis bablevesre. Tulajdonképpen még nem ettük, csak mutatta, hogy hogyan készíti és későbbre hívott meg.  Megtanított is egy magyar hangra, amely elég nehéz. Mivel akkor csak egy mondatot tudtam magyarul mondani, még pedig azt, hogy „Németországból vagyok.”, kijavított, nem mondtam helyesen a „gy”-hangot. Azt mondta, hogy úgy kellene ezt kiejteni, mint a kocsis, amikor meghajtja az ostorral a lovakat. Azt mutatta nekem, es mellette úgy szólt, hogy „gyí, gyí, gyí!”. Ez jó gyakorlat volt. Egész délután hajtottam a lovakat. A bableves is finom volt. Valahogy a tudtámra hozta, hogy ez a kedvenc étele.

Hétfőn korán keltem. Nem akartam tömegközlekedési estközzel az iskolába menni, hanem gyalog. Mivel a nyelviskola a pesti oldalon volt, az Üllői úton, elég sokat kellett gyalogolnom. De nem bántam. Így meg is ismerkedtem a várossal.  A lánchíd mellett az alagút másik oldaláról haladtam el, aztán tovább a Szabadsághídig. Azon átmentem és kijutottam a Fővám térre, onnan már nem volt messze az Üllői út.  Az iskolában a portásnő fogadott. Ő is beszélgetett velem, míg értem nem jött az igazgatónő. Azt mesélte nekem a portásnő, hogy a lánya a kertészeti egyetemre jár. Az tulajdonképpen az első kifejezés volt, amelyet megtanultam. Értettem, hogy mit akart mondani. Biztosan mutatta is. Az igazgatónő felvitt az emeletre. Mutatta a könyvtárt, aztán megismerte a mentorrommal. Egy nő volt, aki egy kicsit idősebb volt nálam. Ő magyarázta nekem, hogy a könyv melyik részén kellene kezdenem és mindjárt meg is beszéltünk, hogy az első leckét hogyan kellene megtanítani.  A téma az utazás volt, a nyelvtani rész a műveltető igével, a „lassen”-nel foglalkozott. Felírt nekem egy magyar mondatot, amellyel meg lehetett magyarázni ezt a szerkezetet. „Az igazgató levelet ír a titkárnővel”. Ez volt az első magyar mondatom. Még két hétig volt időm az első óráig. Mostantól minden nap a könyvtárba mentem és alaposan készültem az első óráimra. Izgatott voltam. Még soha nem tanítattam a saját nyelvemet. Úgy akartam készülni, hogy minden részletet tervezzek.

Eljött a nap és megjöttek a diákok. Egy munkanélküliekből álló csoport volt. Háromszor hetente kellett őket tanítani. A mentorom egy jó tippet adott, hogy hogyan lehet megismerkedni a diákokkal. Bevált a módszer, utána már könnyebb volt kapcsolatot teremteni velük. Az első órák sikeresek voltak. Megérték a sok készülődést. Megkönnyebbültem és egyre lazább is lettem. Sokat kacagtunk az órákon. A második hét után már valami nehézséget éreztem. Már nem ment olyan könnyen. El is veszett a motiváltság. A harmadik hét után behívott az igazgatónő. Nem magyaráztam eléggé pontosan a nyelvtant. Azt mondta, hogy a tanulók egy magyar tanárt fognak kapni. Ez nem volt jó hír. De volt még egy másik csoportom, amelyet szombatonként vittem, a gimnazista csoportot. Ők valahogyan jobban fogtak fel a dolgokat. Az egyik tanárnő azt mondta, hogy a következő szombaton meg fogja nézni az órámat. Megint nagyon készültem. És megint megérte. Dicsért, és azt mondta, hogy nem érti, hogy mit nem lehet érteni az én magyarázataim. Mivel eléggé csökkent az óraszámom, adtak még egy kisebb csoportot. Három felnőtt volt, aki egy vállalatnál dolgozott, ahol néha be is kellett mutatni a termékeket vásárokon. A társalgási nyelvet alapszinten kellett velük venni: bemutatkozás, meghívás, közös ebéd… Mindig hoztam a megfelelő anyagot. Étlapot, edényeket és gyakorlatban vettük az anyagot. A csoport meg volt elégedve velem, és a gimnazistákkal is jól értettem a szót.  Az összes csoport vissza akart jönni a nyári tanfolyamra. Közben egy másik német anyanyelvű tanárnő is érkezett. Szintén a volt NDK-ból jött, de most már Svédországban élt a férjével. A férje mérnök volt és ideiglenesen Magyarországon dolgozott. A számomra elég rendkívüli volt, hogy egy keletnémet lány egy svédhez ment feleségül.  Egy másik iskolában is dolgozott. Nekem azt mondta, szerinte a legjobb lenne, ha visszamennék Németországba. De ha itt akarok maradni, menjek át egy másik nyelviskolába, ahol jobb a légkör. Ajánlotta azt az iskolát, ahol ő szintén dolgozott. Egy nap, amikor kevés volt az órám, odamentem.

Odamentem a recepcióhoz. Leültettek és azt mondták, várjak egy kicsit. Mindjárt jön az igazgató. Jött egy hosszú hajú férfi. Nem akartam hinni, hogy ő az igazgató. Betessékelt a szobájába. Aztán elég sokáig tartotta a kezem és a szemembe nézett. Beszélgettünk. Azt mondta, ha nyáron sok csoport lesz, fel fog hívni. De most menjek át a tanáriba, mert a vezetőtanár akar velem beszélgetni. Egy nő várt rám. Elég szúrós volt a tekintete. A függő beszédről kérdezett. Mivel azt éppen vettem egy magántanítvánnyal, elég jól tudtam magyarázni. Aztán még ezt meg azt kérdezte és azon is túlestem. Jó volt az érzésem, de vajon fel fognak-e majd hívni, az egy másik dolog volt. A másik iskolában a nyár előtt felmondtam. Azt mondtam nekik, hogy már találtam másik állást, ami természetesen nem volt igaz. De nem akartam velük hosszabbítani a szerződést. Meg voltam sértve. Senki nem szólt az első csoporttal kapcsolatosan. Csak akkor, amikor már el is vették. Amikor aznap hazamentem, szomorú voltam. Mihez kezdjek most? A metróállomáson egy kis cigánylány kéregetett. Odaadtam neki azt a bonbont, amit a búcsúztatásnál kaptam.

A hétvégén már azon is gondolkodtam, hogy visszamenjek-e Németországba. Megint korán keltem, és kirándultam.  A Hévvel Szentendrére mentem.  Nagyon tetszett ez a kis város. Egész nap ott sétáltam. Láttam a nagy jachtokat is. Bárcsak nekem is lenne már egy kis pénz. Olykor még kenyérre sem volt elég. Főleg a hónap végen. De nem mondhatom, hogy rosszul éltem volna. Az történt közben, hogy új lakás után kellett néznem.  A néni, akinél laktam, a nyárra megint turistáknak ki akarta adni a lakást. A nyelviskolában kérdeztem, hogy tudnának-e egy másik lakást ajánlani. Volt egy megoldás. A tizennyolcadik kerületbe kellett költözném, a Havanna utcába. Az igazgatónő sofőrje odavitt. Egy idős tanárnő volt a szállásadóm. Szintén egy szobába költöztem, ami a nappali volt. Sok fotel és egy kanapé volt ott, amelyen aludtam. Konyhán, fürdőn megosztoztunk. Nem tetszett a fürdő.  Én tisztásághoz voltam szokva, mivel otthon mindig anyukám takarított. De itt se a mosdókagyló, se a kád nem volt tiszta. Azért mindig súroltam őket, amit a tanárnőnek nem tetszett. Elég korán keltem, és ha nem volt más a hűtőben, mint hagyma, pénzhiány miatt, azt sütöttem reggelire. Természetesen az se tetszett a tanárnőnek. Meg az se, hogy korán feküdtem le aludni. Nem érdekelt a TV. Éreztem, hogy nincs maradás. Azért az egyik nap a Mc Donald’ s-nél tanulmányoztam a hirdetéseket. Egy lány ült mellettem és itta a Coláját. Kértem a segítségét. Kiderült, hogy nem volt magyar, de jól beszélt magyarul. Finnországból jött és itt tanulta egy évig az egyetemen a magyar nyelvet. Felajánlotta, hogy felhívja a hirdetőt. Odamentünk egy fülkéhez és ő mindent megbeszélt a tulajdonossal. Megköszöntem neki és kicseréltük a telefonszámokat. Nemsokára megint költöztem, két utcával arrébb. Most egy önálló kis lakásba. A finn lánnyal pedig péntekenként mentünk mulatni. A barátaival különböző pubokba szokott menni. A legnépszerűbb a Fregatt volt a Molnár utcában. Itt sok külföldi is fordult meg. Ott söröztünk. Későn mentünk haza. Egyszer csak reggel mentünk haza, és nekem azon a szombaton tanítani is kellett. Katinál megfürödtem és vissza is indultam az iskolába. Délutánra pedig színházjegyem volt. Oda is mentem és jól éreztem magam. A másik barátnőm egy amerikai lány volt. Mintha egy szappanoperából jött volna. Elég turbulens élete volt. Amerikában a Georgia államban élt, Atlantában. Elvált, és már nem tudta kifizetni a házat. Kivette a bankból a pénzét, és Európába menekült. Jugoszláviában akart dolgozni, de akkor tört ki a háború. Azért Magyarországon maradt, angolt tanítani. Ugyanazon a helyen dolgozott, mint én. Nem szerette annyira a tanítást, de hétvégénként mindig kirándultunk együtt. Jó túraszervező volt. Amerikában is egy utazási irodában dolgozott. Magyarországon barátja volt, akinél gyakran tartózkodott. De saját kis bérelt lakása is volt. Vidámak voltak ezek a hétvégi túrák. Magyar módra terveztük. Odafelé igen, de hazafelé már más tészta volt. Ezt csak akkor néztük meg, mikor haza akartunk menni. Egérbe mentünk pünkösdkor. Máskor csak Budapest környékére mentünk. De mindig érdekes kirándulások voltak. Sokat beszélgettünk. Néha németül, néha angolul. Jeanette Bécsben is félévig tanulta a németet. Azt mondta, hogy vissza akar menni Amerikába. Egy amerikaival levelezett. Droghasználat miatt börtönben ült. De már tervezték a jövőt. Máskor itt arab barátja volt. Ő hazament, mert otthon házasodnia kellett. Ez Jeanette-nek is volt az indító jele. Most már ő is akart hazamenni és családot alapítani. Így is sikerült. A barátja kiszabadult a börtönből, és egy olyan farmra költöztek, ahol drogosak dolgoztak, hogy leszokjanak a drogról. Jeanette és a férje szociális munkásként dolgoztak ott.  Később házuk is lett és két gyerekük. Azt hiszem boldoggá vált az élete. Sokszor még leveleztünk, de aztán megszakadt a kapcsolat. Az első időben inkább külföldi barátaim voltak, mivel még nem tudtam magyarul és hasonló cipőben jártunk. Tehát már gondolkoztam azon, hogy hazamegyek. De más fordulatot vett az életem. Felhívott a másik iskola igazgatója, és azt mondta, hogy a nyári tanfolyamokra még kellenének tanárok. Nagyon boldog voltam. Aznap még egyszer csörgött a telefon, és egy új magántanítvány is jelentkezett. Úgy döntöttem, legalább a nyárra még maradok.  Egy nagyon meleg nyár lett. Még az esti tanfolyamokon is meleg volt a szobákban. A nyár végére továbbképzést terveztek. Lementünk a Balatonhoz. Ott várt minket egy magyar nő és egy angol férfi, aki Londonból jött. Tanfolyamot akartak nekünk arról tartani, hogy hogyan kell határt szabni. Én ezt nem néztem ki abból a kurzusból. Egy körben ültem, körülbelül úgy, ahogy ezt az ember a tv-ben látja, amikor egy pszichoterapeuta csoport összeül, és mindenki a saját tapasztalatairól beszél. Tényleg úgy volt, mint abban a filmben „Aki a kakukk fészkére szállt”. Az egyik kérdés például az volt, hogy hogyan dolgoztunk fel egy végleges búcsút egy embertől. A végén össze kellett foglalkozni, hogy mit tanultunk ebből a tanfolyamból. A legérdekesebb válasz az volt:” A tanfolyam előtt eldobtam a héját, és megettem a banánt, most pedig eldobom a banánt és megeszem a héját.” Én is össze voltam zavarva. A hétvégén, a lakótelepén túli erdőbe mentem és kipihentem a fáradtságokat. Elkezdődött egy új tanév, bár egy nyelviskolában nincsenek olyan éles határok, mivel mindig folytatódik a tanítás. Csak a nyár végén mindig volt egy kis szünet. Most már sok órám volt, tűrhető lakásom is volt, valahogy révbe jöttem. Az új helyen tényleg sokkal jobb volt a légkör, mint az előző nyelviskolában. Valahogy komiszabb volt a társaság. Nem utolsó sorban ez az igazgató érdeme volt. Az előző életében lelkész volt, és társaságteremtő típus volt. Úgy tűnt, mintha nem ellenőriz minket. De az volt a lényeg. Mindenki azt csinálhatta, amit a legjobbnak tartott. És így egy működőképes csapat jött létre. Mindenki nyújtani akarta a legjobbat. Néha összejöttek a tanárok egy bulira. Spagettit akartam főzni mindenkinek. Tulajdonképpen nem vagyok társaságos típus, de ott nekem is olyan vágyom volt. 

Péntekenként volt egy gyerekcsoportom. Olyan családok gyerekei mentek oda, akik valaha német nyelvterületen éltek, és gyakorolni akartak a nyelvet. Elég kreatív kis társaság volt. Készítettünk hangjátékot, magazint, tanultak írni, olvasni vagy egyszerűen játszottunk. Aztán nyáron volt a gyerektábor. Oda mindenféle gyerekek és fiatalok jöttek. Itt nem a nyelvtudás volt a meghatározó, hanem azt, hogy valamit tanuljanak, de délután is programokban vettek részt. Volt egy tanárnő, aki a tábor vezetője volt, és akinek sajátos módszerei voltak. Egy Waldorf-tanfolyamon tanulta ezeket a módszereket. Az egyik délután felolvasott egy mesét háttérzenéhez. Ez után a gyerekek papírt és festéket kaptak, és azt a feladatot, hogy rajzoljanak egy fát. Én is bekapcsolódtam. Működött a módszer. Kis mesterművek jöttek össze, és tulajdonképpen ez a fa az életünket jelképezte. Agyagoztunk, a fiúk, de a lányok is fociztak, strandhoz mentünk, minden nap valami érdekes program volt.  A végén a gyerekek betanultak egy kis színjátékot, azt is Waldorf minta szerint. Mindenki választott magának egy szerepet, és ez után azon kellett gondolkozni, hogy hogyan lehet ezekből a szereplőkből egy színjátékot összehozni, és pedig német nyelvén. Megint valami érdekes létrejött. De voltak magánprodukciók is. Kígyók, akik a zene hangjára a kosárból jöttek, Madonna táncolt… a szülőknek nagyon tetszett. Minden tábor két hétig tartott. Mivel nem tudtam a tábor előtt, hogy délutánonként új ötletekkel elő kell állni, nem voltam megfelelően felkészülve és nem igaz támasz a többi tanároknak. A harmadik turnus után visszamentem Pestre, de tele élményekkel.

Volt akkoriban is egy egész érdekes srác Németországból. Már egy ideje beutazta a világot. Nyugat-Európa különböző részein már volt. Most jött Magyarországra. A rendszerváltás után hallotta, hogy keleten az emberek barátságosak. És mondta, hogy amikor jött, azt is tapasztalta. Lett egy magyar barátnője. Utána a gyerek is jött. De más tervei voltak. Továbbállt. Oroszországba ment. És ezt útlevél nélkül. Azt mesélte a gyerektáborban a tábortűznél az egyik este, amikor már csak a tanárok ültek ott, hogy az utazása során elveztette. Egy lány lopta el tőle. Mindjárt a nagy utazás elején. De Oroszországban nem vicceltek vele. Nem volt útlevél, így börtönbe került. A magyar barátnője próbált segíteni, a nyelviskola igazgatója is, de nem hagyta. Mégis szabadult. Visszajött. Most a barátnője már nem fogadta vissza. Egy idő után megint továbbállt.

A másik svájci volt. Azért jött Budapestre, mert Svájcban már nem akart bankban dolgozni. Mást érzett magában. Írni is szeretett. Ezért sokszor kávéházakba ült és ott írt. Neki is zűrös dolgai voltak lányokkal. Mindig, amikor a lány terhes lett, ott hagyta. Az első barátnőjét még feleségül vette, aztán elvált és az új barátnőjét felcserélte egy másikra, amikor az terhes lett. Nem tudott megállapodni. Időnként visszament Svájcba, de mindig visszajött. Azt mondta, a lánya miatt. Mert azt igazán szerette.

Aztán voltak azok a nők, akik a hetvenes években magyar férfikhez mentek, akik a volt Kelet-Németországban dolgoztak.  Míg a férjük kint dolgozott, ott éltek, és utána velük együtt Magyarországra jöttek. Már gyerekük volt, amikor jöttek. Így a gyerekek kétnyelvűek lettek, és most többnyire valahol külföldön dolgoznak.

Megérkezett az az időszak, amikor már egyre többen akartak angolul tanulni. És angoltanárok is jelentkeztek. Volt új-zélandi, amerikai, angol, arab, jugoszláv… Jól tudtak angolul. De nem mindenki maradt. Az angol tanárokra inkább az volt a jellemző, hogy csak egy bizonyos ideig maradtak. Az iskola profilja a német volt. Egy ideig tartott, míg angolból is megfelelő minőséget tudott nyújtani.

Mivel én is szakma szerint angoltanár vagyok, én is lassan újra kezdtem tanítani az angolt. De nem leltem benne sok örömet. Valahogy már ahhoz szoktam, hogy az anyanyelvemet tanítsak, és ezt szívvel-lélekkel csináltam. Az angolt csak kényszerből. Az elején még szerettem, de egyre nehezebbnek éreztem. De már nem volt választás. Mindenki angolt akart tanulni.

A végén átmentem egy állami iskolába, ahol némettanárt kerestek. Alacsonyabb volt a fizetésem, de nem bántam. Most tb-kártyám és adókártyám is lett. De itt is kellett angolt tanítanom. Az elején főleg az esti tagozaton. Itt főleg magyarul beszéltem a tanárokkal. A nyelviskolában sok volt az anyanyelvű, és azért ott sokszor németül, vagy angolul is beszélgettünk. Az volt az előnye az új iskolának, hogy most gyorsabban tanultam magyarul.

Néha jött a japán barátom. A nyelviskolában ismerkedtünk meg. Egy videót akart forgatni, japán tanulók számára. Ahhoz színészek kellettek. A svájci fiú és én vállalták a munkát. Először a stúdiófelvételeket készítettük. Aztán a városban különböző jelenetek játszottunk el. Később visszajött, amikor az anyagot már összevágta. Most azzal az ötlettel állt be, hogy menjünk Bécsbe, folytatni az elkezdett munkát. Bécsben eltöltöttünk egy hétvégét, aztán a svájci fiú hazament. A japán fiúval még tovább utaztunk. Már megbarátkoztunk és a további út nem is annyira a munkáról szólt. Berlinben volt háza. Ott pár napig maradtunk. Most láttam azt a Berlint, amely már összenőtt.  Itt is forgattunk. Interjúkat készítettünk az utcán az emberekkel. A különböző látnivalókat bemutattam a japán nyelvtanulók részére. Egész nap utaztunk és forgattunk. Gyerekként is Berlinben voltam. Egy Berlin melletti tónál gyerektábor volt. Érdekes volt most visszalátni azokat a helyeket, amelyeket gyerekkoromból jól ismertem. A TV-tornyot, az Alexanderplatz-et, az S-Bahn-t és most Berlint, mint egészet.

Amikor Budapestre jött a barátom, sokat utaztunk Magyarországon, így megismerkedtem Magyarország szép helyeikkel is. A Balaton, a Mecsek, a Bükk, a Hortobágy… Sokat fényképezett a barátom. Néha videofelvételeket is készített, én pedig színészkedtem. Egyre jobban érdeklődtem a színészi és rendezői munka iránt. Sokat jártam moziba. Budapesten az art-moziknak jó színvonala volt. Akadtam egy fiatal magyar rendezőre. Valamit kifejezett, amit a barátom fénykepein is láttam, vagy fordítva. Az „Altamira” nevű filmét láttam. A film utáni beszélgetésben azt mondta, hogy a mai graffitik olyanok, mint a rajzok a barlangokban. Egy barlangra gondoltam, ami Budapest közelében van, és amely fölött a barátommal már sokszor sétáltunk. Azt mondták, hogy ebben a barlangban is rajzokat találtak, és hogy ez a terület ősidők óta lakott volt. Ott egy kis egylyukú híd is van egy patak főlőtt. Mindig, amikor arra jártunk, az első emberekre gondoltam. Így a művészet is besétált az életembe és elkezdtem írni, vagyis újra írni. Az, amit láttam a moziban, amit olvastam, főleg magyar irodalmat, és amit nap, mint nap tapasztaltam, inspirált.

Amikor elkezdtem dolgozni az állami iskolában, ez a kreatív légkör valahogy megszűnt. Az írás helyett sokat olvastam, magyar irodalom helyett inkább németet. De most is sok felfedeznivaló volt. Érdekelt, hogy milyen irányban fejlődik az irodalom a német újraegyesülés után. Azt láttam, hogy most a volt NDK területen sok volt az új író, vagy olyan író, aki onnan jött. Sok mondanivalójuk volt, mert minden megváltozott. Később azok az írások érdekeltek, amelyekben az írók a megváltozott világot vagy olyan időszakot a történelemben bemutattak, amelyik a maihoz hasonlít. Ilija Trojanov „Der Weltensammler” című regényre gondolok, amely egy utazóról szól, aki más népek közt úgy élt, mintha hozzájuk tartozott volna.

Az egyik nyári szünetben én is elmentem egy utazásra. Erdélyt akartam felfedezni, de úgy sikerült, hogy Kárpátaljára mentem, és Románia északi részeire is. Nagyon érdekes utazás volt. Az idegenvezető Erdélyről származott, magyarul és románul tudott. Sokat beszélgettem vele, azt mondta, hogy nem nagyon ismeri a német irodalmat. Viszont felhívta a figyelmemet Terézia Mórára. Az „Alle Tage”, magyarul „Minden nap” című könyv nagy élményt jelent a számomra. Az is egy olyan emberről szólt, aki egy másik kultúrában él, de csak akkor találja ott a helyet, amikor már elvesztette az emlékezetét.

Sok ember megpróbál most más kultúrában élni. Ez a határtalan világ vívmánya. Még nem tartunk ott, hogy ezt megfelelően hasznosítani is tudja az ember. Én úgy gazdagodtam meg Magyarországon, hogy megtanultam valamennyire a magyar nyelvet és még most is minden nap valami újat tanulok.