ANYÁK NAPI FÜLES
Május első vasárnapja volt, anyák napja, de úgy emlékszem ekkor még különösen a vidéki emberek körében ez még nem volt olyan emlékezetes ünnepség, mint manapság. A Kincses kalendárium sem így tartotta számon. Mi gyerekek, én olyan tizenhárom éves lehettem, kihasználva a napos meleget, az udvaron, különféle lecengéssel töltöttük az időt. Én egy saját magam által gyártott gumicsúzlival a kezemben verebekre vadásztam, amelyek csapatostul lepték el a baromfiudvar etetővályúit, a memaradt daramorzsákon lakmározva. Egy-két kavicsot tudtam csak közéjük repíteni, de aztán a veszélyt megtapasztalva nem szálltak le a fákról és a tetőről míg engem láttak. Akadt ugyan köztük sérült, de végülis mind eltudott repülni. Rájöttem, hogy egyes verebet csúzlival eltalálni a találati pontosság majdhogynem nulla.
Az eredménytelen vadászatot megunva, a ház felé indultam, hogy keressek valami más elfoglaltságot, elővegyek egy könyvet,vagy a citerát, de a csúzli betöltve még mindig a kezembe volt. A virágoskert kapuját a térdemmel nyitottam ki, mert a konyha ajtaja oda nyílott, a kezem meg egyik sem volt szabad. A Konyhaajtó teljesen kitárva, mert benn igen meleg lehetett, hiszen kinn is nyáriasan meleg volt. Anyám a konyhában a vasárnapi ebédet készítette. Tudtam, hogy két csirkét vágott le és ebédre rántott csirkét igért. A csuzli talán valami vadászösztön miatt volt még mindig a kezemben, hátha az utolsó pillanatban kerül még valami amire kilőhetem az utolsó golyót.
Be is jött. Felfigyeltem arra, hogy az ajtóval szemben, a kerítés oszlopán egy gyöngyös kakas tukácsol befeléfordulva, mintha direkt a konyhába kiabálna be és anyámat csúfolná. Az ajtóhoz érve kajánul beszóltam. Nem kellene a kotlába még egy levesnek való? Ő is látta és hallota a kakast, és rögtön tudta, hogy mire gondolok. Na ne hülyéskedj már, úgy sem tudnád lelőni. Inkább vidd ki ezt a vödröt és öntsd ki a szemétbe - nyujtott felém egy vizes tollal teli edényt. Mivel nem nyúltam érte, letette a földre. Én meg valamiféle bizonyítási vágytól hajtva megfeszítettem a csúzli gumiját és a jókora kavicsot kirepít ettem a kakas felé. Magam is meglepődtem. Ha jól láttam a kavics a fejéjén találta el. Cikkantott még egyet pottyanás közben,de a földön oldalára dőlve már csak az egyik szárnyát mozgatta,rugott még a lábával egyet-kettőt és kimúlt.
Anyám pillanatok alatt belátta, hogy a kakasnak vége és dühös káromkodásba tört ki... Az anyád Jóistenit, most mit kezdjek vele? A többi már félig megfőtt, ennek meg még legalább háromm óra főzés kellene. Hogy lehet csak ennyi ész abba a hülye fejedbe? De nem csak a káromlás hangzott el, hanem egyúttal egy jókora pofon is csattant a képemen. Meglepődtem, mert a dá-dá legyintésen kivül jóanyámtól még sosem kaptam még ilyen tényleges fülest. A telitalálat miatti diadal érzete valami fájó szomorúságba csapott át. Nem a pofon fájt, hanem az, hogy akaratlanul elrontottam valamit, és ezzel anyámnak bajt, kellemetlenséget okoztam. Mikor anyám meglátta, hogy pityergésre görbült a szám, csendesen szólt "Naaa nem fájhat az annyira, hogy elsírd miatta magadat." Eredj, hozd be azt a dögöt, majd megkopasztom azt is, de ebből csak holnapra lesz leves. Egy óra múlva már szent volt a béke, nevettünk rajta mind a ketten.
Mikor apánk hazajött és meghallotta az esetet, majdhogynem gratulált nekem. Ezután legalább nem kell vadászt hívni a házhoz, ha meg akartok főzni belőlük egyet. Ezek a gyöngytollasok ugyanis igazi madárösztönnel bírtak. Hamar megtanultak repülni és utánna már csak etetéskor keveredtek a többi baromfi közé. Éjjel az udvari fák ágain kerestek alvóhelyet.Nappal sehova sem lehetett beszorítani, őket, mert a fákra és a tetőre menekülteK. Egyszer a tanító urat /aki levente oktató is volt/ kellet áthívni, hogy a nála levő céllövő puskával lőjön le egyet a fa tetejéről.
Ezután hát ne mondja nekem senki, hogy a gyereket nem szabad megütni. Hiszen az anyai kéz
enniadni, szerető gondossággal ápolni, simogatni, féltéstől remegni,utat mutatni is tud. Ilyen volt
Áldott jó....
ANYÁM KEZE
Kenyeret dagasztott hat naponta,
Búbos kemence belsejében még izzott a parázs,
Odavetette be a három nagy cipót,megpirulni,
Ott sült Vasárnap is a túróslepény s a fonott kalács
Kiscipókat is készített a nagyok mellé,
Annyit ahányan voltunk mi gyerekek,
Kolbász darabkákat is beledagasztott még,
Hogy titkos ízeket, meglepetést rejtsenek.
Megtörés előtt keresztet kellett vetnünk a cipóra,
Úgy ahogy anyánk megkeresztelte mindíg a nagyot,
Meg szegés előtt keresztet rajzolt rá a késsel,
Áldást kell kéni a friss kenyérre, amit Isten adott.
Hány viharos és nyugságos év tellett el azóta,
Már csak tízesével, huszasával számolom,
De a puha cipó kolbászzsíros íze itt maradt a számban,
S olykor ha feszít a gond belül, anyámról álmodom.
Ő is elment már sok-sok éve,nem is jöhet vissza jól tudom,
Csak az álmok röpke reményével áltatom magam,
Hogy még egyszer ráteszi hideg kezét a forró homlokomra,
Elüzni onnan a lázat és én rámosolygok gyógyultan, boldogan.
2OO1O május.
|
