Forgatva apám naplóját és jegyzeteit megdöbbenéssel kellett tapasztaljam, vajmi kevés a tudásom ahhoz képest, amit ő magáénak tudhatott. Ez akár el is bizonytalaníthatott volna, de emlékeztettem magam arra, hogy ő is az én koromban kezdte el vándorútjait, a jegyzetekben összegyűlt anyagban pedig már egy érett, középkorú férfi tudása mutatkozott meg. A fogadók kocsmáiban, ahol néha megengedték hogy éjszakára maradjak gyújtottam egy lámpást és még éjszaka is szívtam magamba az a rengeteg hihetetlen esetet és történetet, amit vér szerinti apám megörökített azért, hogy tanulhassak belőle.
De amit nem a könyvekből tanultam meg az az volt, hogy a tudáson kívül mennyire fontos a magam fajtának a bizalom, a jó hírnév és az őszinteség. És az, hogy ismerje az embereket, tudjon bánni velük.
Az első és legfontosabb dolog mégis a bizalom. A gyógyítókat nem mindenhol látják szívesen. Nemcsak a doktorok, akik szakmai féltésből orrolnak ránk. Főként a férfiak néznek ránk bizalmatlanul. Azok a férfiak, akiknek asszonya fordul hozzám, mégpedig valami olyasmi bajjal, amit még ők maguk is eltagadnának vagy nem is tudnak róla. Féltékenyek lesznek, ha hites feleségük olyan bizalmas dolgot oszt meg egy idegennel, amit ők családi titoknak, magánügynek gondolnak. Pedig a betegség sosem magánügy. Mindig két ember kell a gyógyuláshoz: a beteg maga és a gyógyító személy. És az, hogy megismerjem azt, akit gyógyítok, ő pedig bízzon bennem: ez az első lépés a gyógyulása felé. Bár meg kell valljam, születésem történetét ismerve én megértettem ezeket a férfiakat. Ennek ellenére meg kellett kérjem őket, hogy kettesben beszélhessek a beteggel.
Nem volt ez másként egy kicsiny faluban sem, ahová érkeztem és szerettem volna a telet eltölteni. Az egyik idős, özvegyen maradt férfi a kocsmában felajánlotta, hogy lakhatok nála. Gyermekei már kirepültek, a nagy parasztházban volt hely elég. Mivel őt köszvény kínozta, felajánlottam, hogy felvágom helyette a télire való tüzifát és behordom a fészerbe.
Épphogy bekvártélyoztam magam és híre ment, hogy gyógyító érkezett a faluba, amikor megjelent egy haragos, vörösképű és nagyhangú ember. Egy síró fiatal lányt lökdösött maga előtt. Vékony volt, mégis feltűnően kerek domborulatai voltak, nyilvánvalóan nem hagyhatta hidegen a legényeket.
- Vizsgálja meg! – tolta elém a lányt köszönés helyett.
- Jó napot kívánok. De mi baja a kisasszonynak?
A lány tovább hüppögött és kérte a férfit, hogy ne.
- Azt akarom tudni, hogy érintetlen –e még. A lányom – tette hozzá.
Kelepcébe kerültem. Sosem kényszerültem további munkám során sem ilyen kényes helyzetbe, mint akkor ott. Nem akartam részese lenni egy családi botránynak, még kevésbé egy fiatal lány megalázásának.
- Ott találtam a szénatárolóban azzal a mihaszna kovácsinassal! – dühöngött tovább az apa, mintha erről nekem tudnom kellett volna a vizsgálathoz.
A lány még jobban elvörösödött, szemét lesütve hallgatott.
- Vizsgálja meg! – parancsolt rám a vörös fejű.
- Biztos abban uram, hogy ez a legmegfelelőbb módja…
- Ne szóljon bele! Csak vizsgálja meg – szakított félbe, majd a kezeit összefonva a mellén várt. Felsóhajtottam.
- Menjen ki, kérem.
- Nem!
- De igen, uram. Tekintettel kell lennünk a kisasszony szeméremérzetére.
Az apa durván felnevetett.
- Hol van ennek szeméremérzete? – taszított egyet a lányon.
Határozottnak kellett lennem.
- Vagy kimegy, vagy nincs vizsgálat!
A hatalmas ember meghökkent, látszott rajta, hogy nem szokott hozzá az ellentmondáshoz. Dühös tétovázással állt egy darabig, méregetett, mintha azon gondolkodna nekem ugorjon –e vagy sem, majd szitkozódva kivonult.
A lány még mindig reszketve állt előttem, arca mint az érett eper. Hozzáléptem, mélyen a szemébe néztem. Bár először lehajtott fejjel állt, később összeszorította az száját, dacosan felszegte a fejét. És állta kutató pillantásomat.
- Kérem… – váltott könyörgőre az elszánt tekintet.
- Nem foglak megvizsgálni – szakítottam félbe.
- Tessék? – lepődött meg.
- Nem foglak megvizsgálni. Közlöm az apáddal, hogy érintetlen vagy.
- Azt maga honnan veszi? – vetette oda sután.
- Nem kell ahhoz nekem vizsgálat. Nyugodj meg.
Ám meglepetésemre a lány megrázta a fejét.
- Kérem, mondja apámnak, hogy már nem vagyok az!
Látva értetlen ábrázatomat hozzátette.
- - Ha kiderül hogy még tiszta vagyok, két héten belül hozzáadnak valakihez, akit nem szeretek. De ha már nem lennék az, sosem venne el a vőlegényem, és akkor azé lehetnék aki… apám túl korán érkezett, még mielőtt…
Nem folytatta. Én pedig mindent értettem. Ez a leány inkább elviseli a szégyent, az apai pofonokat, a kitagadást, bármit, hogy a szerelmét választhassa.
Vannak még hozzá hasonlóak. Fiatalok, istenem, milyen fiatalok ők, akik még nem fáradtak el. Nem fáradtak bele a harcba. Boldog az, aki még úgy érzi, van miért küzdenie. Mert nem az a harcos halott, aki elesett a harcmezőn. Hanem az, aki kardját és pajzsát leeresztve már nem is emlékszik rá, mit is keres ott… Hát legyen!
Amikor kiszóltam az apának, hogy bejöhet, besorjázott még mögötte egy idősebb asszony, meg egy fiatal férfi. A leendő anyós és a vőlegény.
- Nos? – szegezték nekem a kérdést.
Megalázó helyzet volt. A lány csak állt dacosan felvetett fejjel, mint egy eladásra kínált állat. A lódoktor jutott eszembe a falunkból, aki ott volt minden vásáron.
- Oszt’ egészséges a jószág, Bence uram?
- Úgy nézem, az fiam. Nem foghíjas, nem kehes, nem púpos.
- No, akkó’ megveszem! Megköszörültem a torkom. Nem hazudhattam, még magamért sem tettem volna soha – és ezúttal az én jóhírem és hozzáérésem forgott még kockán. De a lánynak sem akartam ártani.
- Azt hiszem uram – fordultam a fiatal férfihoz -, jobb lenne, ha inkább másik feleséget választana.
Az apa felkiáltott és egy istentelenül nagy pofont kent le a lánynak.
- Te ringyó! Szégyenbe hoztad a családunkat! Az én lányom nem viselkedhet így, te többé nem vagy az! Szedd a holmid és takarodj a házamból még a mai napon!
Az anyós megvetően nézett az egykori menyjelöltjére, majdhogynem köpött egyet felé, és húzta maga után a bambán álló fiát. Látva a jelenetet megértettem, miért nem akarja őt vőlegényének a velem kettesben maradó leányzó.
- Köszönöm – suttogta.
Fellélegeztem én is. Nem hazudtam, csak az ő kívánságát visszhangoztam – mégis elég volt a hibás következtetéshez és ahhoz hogy védencem elérje amit akart. Sok szerencsét kívántam neki és hittem abban, hogy nem bánja meg a döntését.
Amikor a tél beköszöntött, a kovácsinassal való heves szerelem eredményeként a leány várandós lett. És mire a tavasz elérkezett, a fiú nyilván megijedt a hirtelen jött boldogság után a felelősségtől – és egyik éjjel megszökött. A lány ottmaradt egyedül, megszülte gyermekét, majd amint elérkezett a nyár, hátára kötötte a kicsit és ő is eltűnt a faluból. Szomorú vége lett a lángoló nagy szerelemnek, ekkor gondolkodtam el, vajon helyesen cselekedtem –e. Az asszonnyá és anyává tett lány így se boldog nem volt, sem otthona nem volt, nehéz idők vártak rá.
Felelősséget és bűntudatot éreztem félresiklott életéért, ekkor nem tanultam még meg: a sorsáért mindig mindenki maga felel.
Aztán nagy meglepetésemre néhány évvel később viszontláttam őt. Egy távolabbi városka kovácsához ment feleségül. A sors furcsa játéka, hogy kovácsinassal kezdte, végül egy kovácsnál állapodott meg. Amaz hatalmas ember volt, csöndes, halk szavú. Kíváncsi voltam, vajon hogyan viseltettek az emberek azzal szemben, hogy egy megejtett lányt vett el és nem a saját gyermekét neveli. A csapos a fülembe súgta, egyetlenegyszer próbálta meg valaki szóvá tenni ezt az ivóban. A halk óriás felállt, odalépett a kötekedni akaróhoz, majd fél kézzel a magasba emelte és csak nézett rá. Amaz kapálódzott, visítozva könyörgött, hogy ne bántsa. Miután félelmében maga alá vizelt, a kovács visszahuppantotta a székére, majd mindenkinek további szép estét kívánva távozott. Onnantól senki nem mert megjegyzést tenni gyermekének származására és asszonyának múltjára.
Az a fény, amit pedig a szemükben láttam mikor egymásra néztek az utcán - minden más kérdezősködést feleslegessé tett.
Látod, kisöreg így mennek ezek a dolgok. A bátor emberek végül nyerik a boldogságot. És igen, ez a lány bátor volt, erős és végül boldog lett.
Talán sok mindent nem értesz még ebből a történetből. Hogy miért baj, ha egy lányt és egy fiút kettesben találnak.
Tudod, ha két ember szereti egymást, szeretnének kettesben lenni. Még akkor is, ha ezt másoknak nem tetszik, még akkor is, ha ezt nem lenne szabad. Sem mások véleménye, sem illendőségi szabályok nem vezérlik őket, semmi más csak a szívük az, aminek hangját követik. És érhet bármennyi csalódás is valakit, ha mer a szívére hallgatni, akkor végül boldog lesz majd. |
