Maróti László: Én és én  

Egyik este, félálomban, találkoztunk: én és én.
Meglepődtem, s ahogy láttam: fiatal volt, én meg vén.
„Megvagy!” – mondtam és a kérdést úgy szegeztem elébe,
Mintha éppen tőle várnám, mit tenne, ha én lenne?
„Tudsz-e élni elveid szerint, s helyesen teszed-e, amit teszel?”
Láttam, amint komor, lehajtott fejjel beszélt,
Pedig ömlött belőle, s mondta, mondta,
Mintha éppen harcra hívna...
Szavai magasröptű, száguldó dallamok voltak.
Dalolt a földi életről, mintha soha
Földön nem élt volna.
Mintha felülről nézné, ami itt lent van.
Sopánkodott, filozófált, de nem akart az egekből
A mélybe ereszkedni...de meg is változott:
Siránkozott, s a kezeit tördelte:
Miért? Miért? Miért van így?
Végül én is szóhoz jutottam:
Valóban kár, hogy ilyen az élet,
Ám elölről kezdeni egyszer éppen elég.
Kezdenénk százszor, vagy t’án százezerszer,
Ide jutnánk újra, így lenne ez mindég.
Az ember - a falka, kivel egy füvet legelünk -,
Hiába jutott az ész magas fokára,
Felfogni képtelen élete lényegét,
Válaszra vár, de önmagát csodálja.
Kellenének sokan, kik áldoznak helyettük,
S gondolnak késő századokra is.
Mutatják nekik saját önmagukat,
Meg azt, hogy milyenek lehetnének...
Ezért hát szállj le a magas fellegekből,
Ebből majd jót és életet faragunk.
Egyszer megbeszéljük, mit mondtunk ma erről.
Ki tudja?
Hátha még találkozunk.

Budapest. 1959.