Sebzettek ösvényein III.

Kisfiamnak

Felnőtt korú vagy, bár az sem számít,
ha örökre ártatlan gyermek maradsz,
arcodon  romlatlan édes mosoly virágzik,
még ha irtózatost  is cselekednek veled,
mert soha nem  látod át a helyzetet.

Hatalmasok   helyettünk döntenek,
légyen az jó vagy rossz neked,
ha úgy szól az alkalmazott  rendelet,
ellenállás nélkül, kiszolgáltatva tűröd el.

Ártatlanságodban  mindent elhiszel:
a tündérmesékben is a szörnyeteget.
Könnyen becsapnak az emberek,
sárba tiporhatják tiszta lelkedet,
de szíved  mindig fehérre habozza,
lehullott hóként újfent ragyogóra mossa.

Én most akarom megvallani, 
mert mindig kérdezel:
„Anya! Én így is jó vagyok neked?
Elfogadsz  így  engemet?”
„Nem kellene senki más nekem,
imádlak egyetlenem!
Te mindig többet ádsz,
mint én neked.” 

Tudod mennyire áhítoztam  rád? 
Elmesélem,   megérted-e? 

Varázslatos mámorban remegtem,
míg testemben  burjánoztak sejtjeid.
Ringattalak méhemben, s vártam a csodát:
egy születendő tünemény babát. 

Ábrándoztam rólad,
egészséges, szép, gyerkőc leszel
az iskolákban majd remekelsz,
okos, bölcs felnőtt lehetsz,
nagy jövőt jósoltam neked. 

Imádkoztam naponta érted,
mindegy hogy fiú, vagy lány lesz a léted,
fontos csak az egészséged.

Születésed   napján a dévaj ördögök
arcátlan valóságot táncoltak ki nekünk:
sérültnek születtél, én is sérült lettem.

Vajon Isten miért akarta így?
Csak nem Ádám és Éva okán?
Hogy tehette ezt meg velünk?
Mindenható jogán?

Nem! Isten ajándéka vagy, s nem átka,
hogy általad én jobb ember legyek!
Isten nagy feladatot, édes terhet rótt rám:
elfogadni, szeretni,  és védeni
téged az életem árán, életfogytiglan.

Ígérem, szemed leszek sok dioptriád végett,
olvasok neked csodás meséket.
Álmodjuk együtt, hogy mindig megérted
az általam olvasott regéket.
Ott van a szemedben a szeretet fénye,
ez ragyogja be örökre léted.

Főzök, mosok, segítek mindenben,
hogy teljes életed legyen, ne szenvedj!
Az intézetbe adást felejtse el a törvény,
mert veled leszek, s csitul az örvény. 

Születésed óta, az egészségedért futva,
járjuk a sebzettek ösvényeit, újra meg újra.

Leszek a lábad, gurítom a széked,
fogom a kezedet, viszlek a fénybe,
bejárom veled csillagok göröngyét,
érzem, ártatlan  lelkeddel,
mintha  engem is TE vezetnél.

Gárdony, 2010. július 21.

W. Kovács Krisztina

/Welentze/

www.janoska.gportal.hu