Amikor a barátaim felajánlották, hogy kifestik a hálószobámat örültem. Nem szeretem a tapétát, de erősen tiltakoztam az eltávolítása ellen. Festhető a tapéta, csak rá kell kenni valamit és kész.

Ez jó ötlet, de ahol felhólyagosodott ott ragasztót kell alá nyomni, az szárad egy napig utána festenek. Nem fehérrel, mert a beázástól széles barna sávok díszítik a falat. Jó legyen színes csak legyek már túl rajta.

Szombat hajnal. Fél három. Sms: reggel nyolcra ott vagyunk. Nem viccnek szánták az ébresztőt, éjszakás műszak közben eszükbe sem jutott, hogy én esetleg alszom. Majd alkalomadtán meghálálom. Én háromkor kelek, esetleg egy „köszönöm” sms-nek örülnének
.

Akkor talán fel kellene kelnem és elkezdeni kiüríteni a szobát. Pontosabban a polcokat. Gyors kávé és haladjak. Közben rájövök, az sem normális aki a hálószobában ennyi könyvet tart. Leszakad a derekam, az irodám már kezd antikváriumra hasonlítani. Akkor talán a növényeket is kiviszem. De hova? Lassan már Ho Shi Minh ösvény sincs a lakásban. Istenem hova tegyem az elefántjaimat? El ne törjön valamelyik.
Jajj, az ágyamat is össze kellene csukni. Nyolc óra. Álmos fiúk próbálnak mosolyt csalni az arcomra. Mosoly nincs, derékfájás, kávé, reggeli van.

Nem tapsikolnak az örömtől amíg összetolják a dög nehéz szekrényeket. Az ágyam fele, a tv meg amit már nem lehet egymásra tornyozni átkerül a nappaliba. Most már ott sincs hely. Hogy fért be ennyi minden a hálószobámba?

Most jön a hidegzuhany, a tapéta nem bír ki még egy festést, le kell szedni, akkor nem két nap hanem három, mert glettelni is kell. Nekik meg illene pár órát aludni, mennek vissza éjszakára dolgozni.

Eddig jó. De én hol alszom? Mert az ágyam nincs használható formában. Megdöntöttem az ülve alvás rekordját. Teljes 3 órát sikerült szundikálnom. Vasárnap éjjel már négyet. Ez egyre jobb. Ha így folytatom még mormota is lehet belőlem.

Hétfő délelőtt feladom az elveimet. Már nem vagyok maximalista, de ne kezdjék újra csiszolni, meg igazgatni a falat, mert megőrülök a portól. Egész nap reménytelenül harcolok ellene, de nem fogy. Nem hat sem a szép szó, sem a fenyegetés, ők jó munkát végeznek, meg kell azt rendesen csinálni. És különben is, nekik mi közük a takarításhoz?

Itt van elegem, megígérem, hogy átrágom magam a májukon, de mézédes mosollyal közlik, hogy a jövő hét végén átfestenék az előszobámat is. Azt már nem. Itt nem lesz több por. Inkább lefestem én jövőre. „Ugyan drága, de nem tudod rendesen lecsiszolni a falat, de megvárjuk amíg ezt a port feltakarítod” Itt elszakad a cérna. „Legalább két hónapig látni sem akarlak benneteket, legalábbis az én lakásomban falat csiszolni.”

Azért nagyon örülök, hogy készen lettek. Annak még jobban, hogy több órai takarítás után talán elfogyott a por. A porszívóm pedig mintha beszélni tanult volna meg. Engem átkoz folyamatosan és valamilyen rabszolga hajcsárt emleget. Csak sztrájkba ne kezdjen, mert a jóslat szerint még napokig finom port fogok takarítani