Csak fekszem, ha kérded. Néha pislog bennem egy kis beletörődés, hogy vége. Vége a napnak. Elkúszik a görbe mosoly a szájról, takaró alá menekül talán, hisz hideg van, tél, és kinn esetleg vihar is akad. Reszket a boldogság, mert madárka szállott rá, ó, mivé lesz a boldogság, a mag, mivé lesz hó alatt?!

Kimondhatatlanul mély csend, csak leírni lehet, de azt kötelesség. Pár nanohertznyit rezeg csak egy kicsi szív valahol messze bennem, vagy annyit sem talán. Ha tudna, felhők közé úszna, és ott játszana a hófehér habokkal, erre azonban csak kismadarak képesek. Apró kis fecskék.

Te is hallod, ha jól fülelsz, hogy fenn az égen azon a cseppnyi felhőn ügyetlenül szaladgál valaki, és ugrándozik vidáman. Ő kettőnké, és mi az övéi vagyunk.

Egy kicsit elzüllött bennem a fájdalom, de megnevelt testben kelek fel másnap, és újra érzem majd, amint pattog bennem a szerotoninpopcorn. Csodás élmény lesz, kitűnő újratervezéssel. A következő lehetőségnél fordulj fel. De addig… addig gyönyörködj bennem, vagy ha van más, amiben tudsz, az is megfelel. Elfogynak a betűk a billentyűzetemről, és nem marad más, mint az enter. Én azonban lázadva mászok bele a médiába, akaródzva, vakaródzva, hátamon lemosandó vacak kis szavak, vakarnám, hogy jöjjenek le, de rímmel kötnek, és nehéz feloldani. Ami lejön, az már e sor felett eggyel, és üvölti, hogy visszatért belém a mindennapi salak.

Pislog bennem ezer emlékünk, felsorakoznak, várják, ami várható. Nincs jövő, amin lehetne változtatni. Csak elkopog felettünk ez a pár év, és felvillantja a boldogság apró lehetőségeit. Mi pedig csendben tűrjük.

Vasalt lelkemet friss illat öntözi minden reggel, minden este. Málnaszínű a mosoly, amit ajkam fakaszt. Bólintok egyet a világra, és megnyitom a féktelenség csapját. Száguldok az idővel egy kocsiban, és neki csak anyósülés jutott. Ritmusunk a globális orgia karmestere.

Elalszik a láng, elalszik a lány, ingem a magány, s mosolygok vele.