Maróti László

Volt egyszer egy ember. Már letudta élete javát és talán ezért volt, hogy egyre többször próbálta meg összegezni, mit is tett eddig, mit is mutathat fel, most, hogy így elszálltak az évek. Elégedett volt. Úgy gondolta, itt és így kell ezt befejezni. Számba vette, hányszor adott kölcsön kisebb pénzösszegeket, pedig azután legtöbbször soha nem kapta vissza. Nem zavarta. Tényleg örült, hogy segíthetett. Idős embereket kisért át forgalmas utcák túloldalára, vagy meghívott egyet-egyet kávéra, ha nagy meleg volt, kristályvízre. A munkahelyein is szerették, mert többet vállalt, mint társai, mégsem tartották strébernek. Hallották zongorázni, látták saját festményeit, olvasták verseit és elbeszéléseit is és őszinte szeretettel gratuláltak neki, ha néha megjelent egy regénye, vagy egyéb írásai. Fontosnak találta, hogy minden, amit festett, vagy írt, ne csak szórakoztató legyen, hanem olyan gondolatokat közvetítsen, amelyek ráébresztik az embereket az élet valóságos problémáira. Végül, mire hetven éves lett, már annyira elégedettnek érezte magát, hogy elhatározta, elvonul messzire addigi életétől és szobrot állít önmagának. Élő szobrot. Hadd lássa mindenki, ilyen egy elégedett ember. Fel is ment egy hegy legfelső csúcsára, s ott megállt. Nem vett föl valami büszke, hadvezéri tartást, egyszerűen állt szerényen mosolyogva, néha kicsit jobbra, balra nézve, csak a szeme sarkából, hogy lássa, miként lepődik majd meg az első arra vándorló ember. Persze inkább ő lepődött meg. Már tizenkét éve várt türelemmel, de nem járt arra senki. Arcán mégsem változott meg az első nap felvett szerény mosoly. Közben persze gyakran gondolt vissza életének fontosabb eseményeire, nevezetesebb koncertjeire, tapsokra, kiállításokra és megjelent regényekre, novellákra, versekre. Felidézett eseteket, amikor valaki a szakmából megdicsérte és megveregette a vállát. Csakhogy gondolatai közt egyre gyakrabban tűntek fel aggasztó felismerések. Rájött, hogy például egyik regényében néhol kissé akadozik a cselekmény bonyolítása, néhány versében frappánsabb rímek jutottak most eszébe, de itt a hegycsúcson már mit ér velük? A zongorázás pedig! Igen, sokkal többet kellett volna gyakorolnia, de erre még felnőttként sem tudta rábírni magát. Egyre szaporodott a sok volna: az, amit így vagy inkább úgy kellett volna... Egy nap aztán arra jött valaki... Az ember hálát adott a sorsnak, hogy ennyi év után végre erre is sor került. Izgalom fogta el, de azért ellenőrizte, hogy mosolya most is szerény legyen. Mindíg is az volt a véleménye, hogy az igazán kiváló emberek megengedhetik maguknak, hogy szerények legyenek. Az érkező is meglehetősen benne volt már az öregségnek nevezett korban. Barátságosan üdvözölték egymást. - Maga úgy nézett ki onnan lentről, mint valami szobor. - Igen, mert én az is vagyok. A vándor elcsodálkozott, de ezt nem vallotta be. - Na, akkor jól láttam – mondta inkább. A szobor erre a kedvességre, úgy vélte, be kell vallja, miért is állított magának szobrot. Végül még azt is bevallotta, hogy az utóbbi években egyre több kérdés mardossa a lelkét, mivel rájött, hogy élete nem volt annyira tökéletes, mint azt ő még ott lent gondolta. El is mesélte, mik jutottak eszébe a zenéjéről, a festéséről, írásairól, meg arról, amit inkább így vagy úgy kellett volna... - Nahát, semmi ok az elkeseredésre. Visszamegy és rendbe teszi a dolgait. - Rendbe tenni? Hosszú évek óta nem zongoráztam, nem festettem és nem is írtam. Lehetek már vagy nyolcvanhárom éves. Semmi értelme szégyenszemre visszamennem az életbe, hogy kiderüljön, mennyire kevés az, amire olyan büszke voltam. - Pedig akkor ezután majd ketten állunk itt. A mi emberünk eltátotta a száját. - Hát ezt meg hogy érti? - Nos, én meg úgy jártam, hogy már gyerekként azt mondták, szörnyen tehetséges vagyok. Mindenhez volt érzékem. Kicsit zongoráztam, rajzolgattam, festegettem, verseket, novellákat írtam, de körülöttem mindenki azt mondta, majd meglátom, ennyi tehetséggel a tarsolyomban biztos nagy ember lesz belőlem. Aztán egyszercsak hetven éves lettem és nem vált nagy ember belőlem. Mégcsak híres sem. Hetven voltam és még mindíg azt mondták, tehetséges vagyok. Na, gondoltam, az én életemben fölfelé már nem vezet út. Az én életem egyszerűen nem sikerült. Ezért elhatároztam, hogy mások okulására szobrot állítok magamnak. Mondja, zavarná, ha én is ideállnék maga mellé? Az első szobor hirtelen azt sem tudta, mit is mondhatna. Végül halkan kérdezte: - Na...de honnan tudja majd egy erre járó, hogy melyikünk miért áll itt? - Én erre is gondoltam – mondta a másik szobor és odaállt az első mellé. Kabátja alól elővett egy táblát, s könnyed meghajlással finoman saját lábához támasztotta. A régebbi szobor kissé előrehajolt, hogy lássa, mi áll a táblán. Akkor aztán azt mondta: - Na, akkor jól van. Én is maradok. Rólam meg gondoljon mindenki, amit akar. Mert a szomszéd szobor tábláján ez állt:

AZ EMBER, AKI ELKÓTYAVETYÉLTE AZ ÉLETÉT

Göteborg, 2010. Október 9.

Múltak az évtizedek. A két szobor ott állt a helyén. Az egyiknek szerény mosoly az arcán. Egyre több túrista látogatta a különös öregeket. Az a kis tábla a második szobor lábánál meghatározta a látogatók véleményét. „Elkótyavetyélt élet”-ről szól, tehát a másik... Így ment ez egészen addig, míg végül valaki magával vitte a táblát. Nem is került elő sokáig. Egyszer azonban egy történelem-gondozó csoport, amelynek tagjai ismerték már a két szobrot, de mert nem voltak tisztában, miért is állnak azok ott, nyomozásba kezdtek. Ennek során tudták meg, hogy valamikor egy tábla is állt az egyik szobor lábánál. Erre kitartó keresés után egy elhanyagolt garázs egyik polcán leltek rá. Vissza is vitték a hegycsúcsra, s meghatott, de elégedett mosoly kiséretében ünnepélyesen hozzá támasztották az egyik szobor lábához. Akik már később jártak arra, nem emlékeztek, hogy valamelyik szobrot mosolyogni látták volna.

M.L.