Maróti László

Forró volt a nyár. Mégis oly´ sebesen folyt a patakok vize, hogy mindenki melléjük sereglett láthatni a nyáron sose látottat: valahol nagy eső ronthatott a távoli hegyekre, hiszen az elolvadt hó már régen elvegyült a távoli tengerek vizében. A nyári felhők emberalakokká tornyosultak vagy szörnyek arcára emlékeztették aki felnézett oda. Márpedig mindenki látott valami neki szörnyűségest az ég jeleit fürkészve.

Harangoznak! Hisze nem mise napja van ma. Tűzvész talán, vagy papunk magyarázza az ég üzenetét? Sereglett a nép, hátha hall valami megnyugtató szót.

Híveim, most nem mint pap szólok hozzátok, ennél sokkal nagyobb lehet most a baj! Nézzétek az eget!

Eképp szólt, mert még maga sem tudta, mit mondjon nyájának....mit találjon ki...

Életemben soha nem láttam ehhez hasonlót, Istennek hála, hogy – ím’! - megóvott ettől. Közelít az alkony, mit hoz még az éjjel, telihold van épp’ és a szél, halljátok ti is mind, egyre süvöltőbben tépi a fákat. Ez nem lehet az Isten. Mi ezt nem érdemeljük. Tárjuk fel lelkünket, nem az Ő házában, de kint az ég alatt. Csapjon ránk a villám, ha bűnösek vagyunk, vagy adja ránk áldását az Úr, hiszen csak dolgozunk, dolgozunk s enni, inni adunk annak, ki rászorul...mit vétettünk Uram? Te vagy a mi urunk! Add jelét, hadd rettegjünk, vagy add, hogy frellélegezhessünk...

És akkor kitódult a nép , mind ki az alkonyba és leste, leste az egeket, felhőket, keresve jeleket. A felhők csak szótlanul néztek le rájuk, riogatva azokat, akiknek van fantáziájuk. A telihold előtt a felgyorsult felhők árnyékokba vonták a hegyek oldalát s az embereket lent, akik valami hangtalan parancsnak engedelmeskedve együtt borultak le és reszketve vártak. Vártak itéletre, vártak a villámra, várták, hogy szózat dörren majd az égből...

Mindhiába.

Nem volt más, csak a félelem, a rettegés, a süvöltő szél és a telihold fel-fel fehérlő fénye. Amikor már végül felzokogtak, akik emlékeztek rá, hogy követtek már el bűnt, felzokogott mind a sokezernyi bűnös, könnyes arcukat könyörgőn ég felé emelték.

Ebben a félsztől megfeszített percben átsuhant egy árny a telihold előtt. Eltakart az minden száguldó felleget. Ez tényleg olyan volt, mint maga a végzet.

Oh, Uram! Most könyörülj! – kiáltotta száz is, s mint egy gyilkos visszhang, százezernyi még. Nem tettünk mi semmit, mi csupán imádtunk téged, hogy legalább éltét élhesse a nép! Minden szem kitágult amikor meglátta, hogy a madár feje visszafordul még:

Elmegyek s megnézem, mit tartogat a jövő. Mindenki hallotta, bár a szél üvöltött. Egymáshoz is fordult minden egyes arc.

Lassan elmentek a felhők, ragyogott a hold s a szél is elhalt már. Nem tudta a nép, mihez kezdjen most, hisz választ várni meddig? Hol van a madár? Meddig tart egy sasnak a jövőt megjárni? Milyen hírrel jön majd? Mire készüljenek fel?

Munkás hétköznapok jöttek akkor sorban. Azt azonban senki nem feledte el, hogy visszavárják a madarat. Sasnak tán ez semmi, de a bűnös lelkeknek nehéz elviselni ezt a bizonytalan pallost: essen-e? Zuhanjon-e?

Számot vetett ki-ki saját múltjával, lelkével.

Ezerévek teltek el. Voltak még sokan, kik várták a Madár eljövetelét. Templomokat építettek s maguknak papokat neveltek fel. Mások azt mondták: legenda ez, primitív legenda. Miféle madár hozna hírt a jövendőnkről? A jövendőt mi alkotjuk: széppé vagy véressé. Nem kell nekünk senki, hogy megjósolja azt. Vihart és villámot csinálunk, ha kedvünk úgy akarja. Az egész természet a kezünkben van. Urrá lettünk rajta. Semmiféle isten sem segítheti, ha tudásunkkal szembeszegül.

Nagyot sóhajtott erre a Föld s ezt nagy-nagy csend követte. Érezte, s ebbe a nagy csendbe mind a sok nép beleremegett. A levegő megállt, a falevél nem rezzent. Mondogatták halkan, oly’ csend ez, mint nagy vihar előtt szokott. Lefeküdt a nép, de ember egy sem alhatott. Hajnalra aztán a föld minden vulkánja keserűn kiizzadott. Partnak, szigeteknek szökőár tört neki, hegyek omlottak városokra s népekre, máshol megnyílt a föld és elnyelte a múltat, sokaknak a jövőt. Nagytudású urak mentették értékeiket, mintha azok még érnének is valamit. Tudásukat mintha elfeledték volna: nem jutott eszükbe egyszerűen semmi. A szégyen pírja lepte arcukat, mert látták ők is, hogy hatalmas nagy madár lebben át vijjogva az égen. Fájdalmat, félelmet szólt ez a vijjogás. Láthatta mindenki, sebzetten lógó szárnyának alig volt ereje a dombra fölemelni, hogy ott mindenki lássa, hallja.

Megnéztem a jövendőt, de nektek elég, ha rám néztek. Irgalom, kegyelem nem vár itt senkire. Hordjatok halomra vetőmagot most! Sokat, mert ha lesz még hírmondó, aki élve marad, el kell tudja vetni majd az új életek magját. Addig menjetek és dolgozzatok. Öleljétek egymást szeretve a bajban. Segitsétek azt, ki terhét már nem bírja. Egykor ő segített neked, a gyermeknek...

Menjetek. Dolgozzatok.

__________________________________________________________________________________

Ez tényleg legenda a legtávolabbi múltból, amelyet föld mélyéből dobott ki egy vulkán. Erős anyagba vésték a sorokat azok, akik akkor ezt a bolygót lakták, hogy olvashassa majd, ki sok millió évvel utánuk talán okul az üzenetből.

Legenda? Üzenet? Mindegy, minek tartjuk. Okulni így is, úgy is tudhatunk belőle.

„Hordjatok halomra vetőmagot most! Sokat, mert ha lesz még hírmondó, aki élve marad, el kell tudja vetni majd az új életek magját.”

Föld, 2010.