nem hallok félhangot a zongorán. tudom hogy elütötted, most is, de nem hallom. csak tudom. a fülem nem engedelmeskedik; tiszta dallam jön tőled. ülünk a szobádban. rendetlenség van, és enyhe káosz. tudom.

de a szemem csak az ismerős dolgokat látja; a párnádon alvó macit, a gyűrődést a takaródon, a magányos könyveket. a gyertyákat látom most, a képet a falon, a szétdobált papucsokat, egy szemceruzát -mit keres az a földön?-, rengeteg plüss állatot, valami becsomagolt hangszert, talán klarinét, ha jól emlékszem, és most téged, téged és a zongorát. játszol, nem ütöd félre a hangokat.

én írok, vigyázok, hogy ne üssem félre a betűket. az ablakodban lóg egy üveg dísz; most azt nézem. el fogom kérni, és tudom hogy majd oda fogod adni. játszol. nekem játszol. én írok, és nézd neked írok. mit mondjak még? az ablakodon alig lehet kilátni a szúnyogháló miatt. az almafátok tetejét látom talán, és a felhőket. tudom hogy odakint van még egy hinta is, egy kerti sütő, egy puli kutya, és nagyon, mindenütt az ősz.

tudom, hogy odakint az ajtótokon túl, ott vagyok én is. ott lakom, ott élek, szeretek, remélek. tudom, de nem látom. tudom hogy félre ütöttél pár hangot a zongorán. de nem hallom. most nem hallok félhangot a zongorán.

(kabbocának)
(aki közben brahms szarabandját és chopin a moll mazurkáját játszotta éppen)