| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Hóember Ideje:: 12-31-2010 @ 03:24 pm |
|
|
|
|
Az első hó? Furcsa, amikor az első hóra gondolok, mindig egy különös érzés fog el. Első hó...? Gondolataim ilyenkor mindig visszaszaladnak a múltba, játszani velem egy kis emlékezősdit. Lassan lecsukódik a szemem, hátradőlök és a lezárt szemhéjam mögött, mint egy kivetítővásznon a múlt képei jelennek meg.
-Nem fázol még gyerek?
-Nem, nem.... Izzadok. Meleg van.
-Nehogy levegyél valamit és ha fázol azonnal gyere be, addig csinálok egy tejeskávét. – mondta és hagyta, hogy tovább görgessem az összetapadt hókupacot.
Imádtam a tejeskávét. Fedeles bódingokban hozták a tejet és hatalmas zománcozott merőkanállal merték öreganyám alumínium kannájába. Főtt a cikória kávé. Az illata bejárta a gőzös konyhát és ajtónyitásnál a féludvar megtelt a kesernyés szaggal, ami aztán összekeveredett a tél frissességével. Több mint negyven éve nem ittam, de érzem az ízét. Külön a vastag tejét, a cikóriáét és a rengeteg cukorét amivel ízesítette nekem. Én meg addig csak nyögtem, miközben a lábam állandóan kiszaladt alólam, ahogyan erőlködve toltam a nálam nagyobb fehér golyót. A világ leghatalmasabb hóembere lesz -gondoltam és ez hajtott tovább és tovább. Akkora pelyhekben hullott az utánpótlás, hogy nem volt kétséges, tervem sikerül. A világ leghatalmasabb hóembere ott áll majd az udvarunkban és csodájára járnak a környékbeliek. Hirtelen olyan izgalom töltött el, hogy még nagyobb elánnal taszítottam egyet az óriási hógolyón.
Amikor a hatalmas gesztenyefák elkezdték ledobni a levelüket..., És tudod..., össze lehetett rugdosni belőlük olyan csörgő kupacokat, én már akkor kora összel rettenetesen vártam a telet. Szerettem a friss hó illatát, pedig talán nincs is neki. Azt is imádtam, ahogyan a lábnyomom ott maradt a fehér úton, jól kitapostam, fényesre, síkosra és gyerünk szélsebesen suhanni a cipőm talpán. Gyönyörködtem a kora esti világosságban miközben halkan valamilyen Jézuska-váró éneket dúdolgattam, de csak úgy, nehogy más meghallja. Álmodozva szólt bennem az ének és egyfolytában azon törtem a fejem, hogy vajon mi lesz a fa alatt? De ilyenkor el is szomorodtam. Én mi adok majd? Mit adhatok anyámnak? Azután ezek a gondolatok elhagytak és visszakanyarodtak az eredeti gondolataimhoz. Vajon mi lesz a fa alatt? Annyi vágyam volt, egy komplett képzeletbeli kívánságlista. Egyet-egyet időnként ki is felejtettem abból a listából. Mert volt bőven ám! Például a Holdautó – biztos ismered..., amelyik a pin-pong labdát fújta a tetején. Egy igazi fűzős bőr laszti. Volt egy bordó a papírboltban. Megőrültem érte. Na, és persze még számtalan fiús kívánság. Szóval csak gyúrtam a hóembert. Az előre elképzelt dicsőség valamint az arcbőrt csipkedő enyhe északi szél piros rózsákat rajzolt a képemre. Nagyanyám öt percenként kirikkantott. Kérdezett valamit, s miután megvárta a választ és meggyőződött, tényleg ott vagyok a közelben, belülről magára húzta az ajtót. Aztán szinte óramű pontossággal, újabb öt perc elteltével megjelent és ismét kérdezett. Én meg válaszoltam. Ő bement. Fura egy párbeszéd volt ez kettőnk között. Mégis meg volt az értelme, mert mind a ketten megnyugodtunk egymás hangjától. A délelőtt ráment a küszködésemre. De kész lett! …, és én csináltam! Egyedül! Ott állt az udvarunkban a „világ leghatalmasabb hóembere”. Odavonszoltam az öreg horganyzott mosóteknőt, arra kellett ráállnom, hogy az anyám egyik kidobott kalapját miután teletömtem hóval, fel tudjam ragasztani a művem fejére. Még így is alig értem el a tetejét. Tojás-brikett szemeket, szájat és gombokat kapott. Az orra helyére – répa híján – egy fura alakú, de hegyes vöröses tégladarabot szúrtam. Istenemre jól nézett ki! Seprűje nem volt, mert az az egy amit nagyanyám használt, az úgysem maradhatott volna a hóemberem oldalán. Így is jó kiállású hóemberré sikeredett. Büszkén nézegettem a fagyott bábumat, mire nagyanyám beparancsolt. Az ebéd már ott várt az asztalon. A fehérre zománcozott lavór rákészítve az öreg hokedlire és félig töltve a sparheltről lehúzott fazékból átöntött meleg vízzel. Egy gyors mosdás, majd máris az asztal mellett találtam magam. Úgy őrizte az étkezésemet, mintha ez lett volna az egyetlen feladata aznapra. Megszoktam már. Nem zavart. Néha megsimogatta a fejem, de nem tántorított amíg meg nem ettem mindent. Szép lett a hóembered – mondta, miközben elvette előlem az üres edényeket. Négyfelé vágott egy almát, kicsumázta majd elém rakta és ismét megdicsérte a felcicomázott hókupacomat. „Látod?” – tette hozzá – „A legjobb hóembert mindig az első hóból lehet gyúrni. Az még jól tapad.” S ezzel a bölcsességgel nem is lehetett szembe menni, mert nagyanyám igazán tapasztal ember volt. Hittem neki, hiszen igaza lett. Az első hó valóban rendkívül jól tapadt.
December közepe is elmúlt, mire abban az évben lehullott az első hó. Előtte nagy találgatások mentek, hogy vajon fehér lesz e a karácsony, mert mint mondták, „Azért az lenne az igazi”. A kis szenes sufniban ott állt a fenyő. Nem volt nagy, de nálam magasabb volt, sőt még a hóemberemnél is. A díszek egy öreg kartondobozban lapultak, amit én minden évben lopva megcsodáltam még mielőtt a fára kerültek volna. Ragyogásukban már látni véltem a szent este megült vacsorát a fát és az alatta sorakozó ajándékokat. A napok jöttek-mentek, bár nekem úgy tűnt, mintha ólomlábakon telne az idő. 1967-ben már nem esett többet a hó. Állítólag a nagy mínuszok nem engedték leesni az újabb adagokat. Örültem, mert a hóemberem így sértetlenül állhatott ott a kopasz barackfa és a tyúkól között. Méghozzá úgy, hogy a kis kazettákra osztott, zöld keretű szobaablakból állandóan látni lehessen. Szén-szemeivel befelé lesett és a vigyorgósra rakott szén-szája kívülről nézve visszatükröződött az ablaküvegén.
Ragyogott a nap. A függönyön keresztül is bántotta a szememet a fény. Gyorsan kinéztem az ablakon. Ijedt tekintettel kerestem a hóemberemet. Féltem, hogy elolvadt a szikrázó napsütésben, de ott állt délcegen. Ki akartam menni hozzá, de anyám gyengéden átölelt és megkért, hogy most maradjak benn, mert karácsony napja van és sok a dolgunk. Valószínű csak arról volt szó, hogy a közelükben legyek, s kevésbé osszam meg a figyelmüket. A rám felügyelés terhes lett volna a rengeteg tennivalójuk mellett. mert hogy nekik volt ám bőven Egyébként én azt játszhattam bent, amit csak akartam. Alig ocsúdtam fel, már túl is voltunk az ebéden. Nekem az akkori szokások szerint eljött a délutáni alvás ideje. Szó nélkül bebújtam az ágyba, mert szó ami szó, eléggé elálmosodtam az ebédtől. Mire kinyitottam a szemem a fenyőből már karácsonyfa lett és ott pompázott a díszeivel az egyetlen szobánk sarkában. „Mikor...? Hogyan...? – kérdeztem hitetlenkedve anyámat, aki mosolyogva csak annyit mondott: „Mikor aludtál, mert jó voltál.” A csipke terítős komor színű étkező asztalon ott sorakoztak a bejglik. Külön a diós és külön a mákos. De kit érdekelt! Ugyanott az asztalon megláttam az ajándékaimat. Sem a holdautót, sem a bordó fűzős focit nem volt közöttük. Helyette egy új tolltartó és nagyanyám használt bőrszíjas Cornavin karórája, szépen becsomagolva. Tulajdonképpen azt hiszem mindegy is volt, hogy mi az. Vártam az ajándékot és kaptam is. Elsunnyogtam a kétajtós szekrényünkig előhúztam az aljából a rajzomat és odaadtam anyámnak. Megölelgetett és nagyon hálás szemmel cirógatta a kobakomat. Oldalra pillantottam és megláttam nagyanyámat. Rettenetesen elszégyelltem magam. Neki nem készítettem ajándékot. Zavartan mentem oda hozzá. Megölelgetett ő is, lehajolt kétszer megpuszilta az arcomat, ami akkorra már lángolt. „Boldog karácsonyt” – mondta és ismét megsimogatott, s akkor megláttam az óra nélküli csuklóját. Az ember – még ha csak gyerek is – bizonyos helyzetekben, talán legszorultabb helyzetében találja meg a legjobb megoldást. Megfogtam az öreg kezet és nagyanyámat odavezettem az ablakhoz. „Az meg a te karácsonyi ajándékod. Neked csináltam.” – mutattam a hóemberre. És bár belül szégyen mardosott, mert én tudtam az igazságot, de esküszöm akkor szívemből jött az érzés. Ismét átölelt és csak annyit mondott. „Tudom gyerek. Köszönöm”.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-31-2010 @ 03:24 pm
| Hozzászóló: pirospipacs (Ideje: 01-01-2011 @ 08:32 pm)
Comment: Kedves Prince!
Nem először olvasom novelládat, s bevallom még mindig elérzékenyülök. Gyarlók vagyunk mi emberek, de gyeremekként még csak feledékenyek, mert akkor még nem tudtuk mi is az igazi érték. Mégis olyat adtál már akkor is, amiről nem hitted akkor, mennyire értékes is volt annak, aki kapta. Gratulálok írásodhoz és köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel: pipacs :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Attila61 (Ideje: 01-01-2011 @ 08:33 pm)
Comment: Medve Barátom, most harmatossá tetted a szemeimet, mennyien élhettük át ezeket a pillanatokat. Nagyon tetszett az írásod! Baráti jobbom! Attila! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 01-01-2011 @ 11:39 pm)
Comment: Illik az embert megbőgetni Újév napján? Micsoda gyönyörű emlék, szinte én magam is kicsi lettem egy pár percre. Megható, szivbéli irás, őrizd, mint ahogy gondolom megőrizted azt a karórát...
Szeretettel Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Mandula (Ideje: 01-02-2011 @ 10:22 am)
Comment: Gratulálok! Remek írás!!! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: naiva (Ideje: 01-02-2011 @ 04:02 pm)
Comment: Csak gratulálni tudok Zoli! Már akkor elérzékenyültem nosztalgikus írásodon, mikor a versenybe küldted! Remek írás, megpendíti az olvasó lelkében a gyermekkor, a gyermeki lélek halványuló emlékeit... Nagyon jól adtad vissza! Mégegyszer gratulálok, és boldog új évet a családnak! Szeretettel: Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Julianna (Ideje: 01-02-2011 @ 07:37 pm)
Comment: Nagyon jó írás, élvezettel olvastam a versenyben is. Üdv., Edit. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-03-2011 @ 11:50 pm)
Comment: Kedves Pipacs!
Én köszönöm, hogy megtiszteltél és olvastad.
Szeretettel
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-03-2011 @ 11:53 pm)
Comment: Attila Barátom!
Örülök, hogy férfias természeted ellenére mélyen érző embert ismerhettem meg benned. Köszönöm, hogy rám szentelted a drága idődet.
Egy baráti pacsesz
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-03-2011 @ 11:55 pm)
Comment: Drága Teru!
Mindig boldoggá teszel, ha megtisztelsz az olvasásoddal és véleményeddel. (Nem, nem illik. Bocsánat)
Szeretettel, nagy tisztelőd
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-03-2011 @ 11:56 pm)
Comment: Köszönöm kedves Mandula! Mindig örülök jöttödnek.
Most is boldoggá tettél.
Szeretettel
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-03-2011 @ 11:59 pm)
Comment: Drága Zsuzsi!
Köszönöm az Új Évi köszöntésedet, s hasonló jókat kívánunk Nektek.
Köszönöm gondoskodó figyelmedet.
Nagy-nagy szeretettel
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prince60 (Ideje: 01-04-2011 @ 12:02 am)
Comment: Kedves Edit!
Meg kell jegyezzem, hogy a versenytársaim közül csak Te írtál véleményt az írásomhoz, s ez különösen jól esett. Nagyon köszönöm.
Szeretettel és tisztelettel
Zoli |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Grigo (Ideje: 01-04-2011 @ 10:46 am)
Comment: Kedves Zoli ! Mondhatnám, hogy megható az írásod, mert az. De inkább azt mondom megrendítő ! Benne van az én gyerekkorom is kicsit, az álmok, a be nem teljesedett vágyak. A szülők jósága és önfeláldozása. Visszarepítettél kicsit oda, ahonnan én is jöttem, és amit nem felejtek el soha. Kalapemeléses szeretettel gratulálok ! Zoltán |
|
|
|
|
| Hozzászóló: erda (Ideje: 01-04-2011 @ 12:59 pm)
Comment: Kedves Zoltán! Először is boldog új évet kívánok! Másodszor pedig őszintén köszönöm ezt az írást, mely visszaröpített a múltba, ahol még voltak értéke és volt igazi karácsony, aminek a fényét most megosztottad velünk. Köszönöm és gratulálok! :) Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-04-2011 @ 09:45 pm)
Comment: Nagyon tetszett...Köszönöm...:)))) |
|
|
|
|
|
