Ülök némán üveges tekintettel,
súlyos hiányban szenvedek,
az ürességé lett a lelkem,
vereséggel zárult a küzdelem.
Ismét egyedül vagyok,
mert nem hiszik, hogy változni tudok.
Lüktet a mellkasom,
előttem van még arcod,
de soha többet nem vallom be,
hogy mennyire hiányzol nekem.
S így még lehet,
hogy a haverom lehetsz.

//Úgy éreztem az igazi vagy,
veled jobb ember voltam,
nem szerettem még ennyire senkit,
és még soha nem szenvedtem szakítás miatt ennyit,
de neked nem volt jó,
hosszú távon elviselhetetlen vagyok,
s túl lassan változtam,
te meg már nem bírtad.
Hiába mondtam, hogy változok,
te már nem akarod,
mert nem hiszed el, hogy tudok,
így minden alkalommal mikor látlak, újra és újra meghalok.//