Beléptem hozzád, súlyos volt a csend, a szobád közepén térdeltél és egy kés volt a kezedben. Könny áztatta arcod a földet vizslatta, előre hátra hintáztattad magad. Szó nélkül odaléptem hozzád, kivettem a kést a kezedből, majd egy hatalmas pofont kevertem le:
- Eszedbe se jusson – mondtam hidegen, te először elcsodálkoztál, hogy látsz, majd csak annyit kérdeztél.
- Miért tetted ezt?
- Mert sokaknak hiányoznál, sokaknak fontos vagy, így inkább élned kéne.
- Neked meg halottnak kéne lenned. –mondtad sötéten és láthatatlan hegek százai lángoltak fel testemen, elfojtottam fájdalmam.
Szemeid fürkésztem, szomorúság volt bennük, keserűség, bűntudat, mert azt hitted te hibád minden, sebeim, egy haverunk halála, pedig te nem tehettél róla, de én bele fáradtam, hogy észhez térítselek, mert javulást nem mutattál ezen a téren. Pedig nem kevés idő telt el. Gyűlöltem a kést kivenni kezeid közül, gyűlöltem mikor szememre vettetted, hogy nekem kellet volna meghalnom. Mégis éltem, s lettem bűnbak és az ki nem engedni, szétesni a gyászoló lelkeket, de enyémmel senki nem foglalkozott.
- Most nem rólam van szó, hanem rólad. – mondtam, kissé ingerülten.
- Én utálok élni, utálok mindenkit, de legfőképpen téged, mert túlélted. Jobb lenne, ha nem lennék, akkor nem történt volna meg ez és semmi bajotok nem lenne. De ő hallott, te meg roncs lettél. Meg akarok halni.
- De én nem engedem.
- Egyszer úgy is elkésel. – mondtad.
S ekkor pattant el bennem valami, lehunytam egy pillanatra a szemem, majd leraktam eléd a kést és otthagytalak. Soha többé nem láttuk egymást…

Suttog a múlt,
újra és újra felszisszen
emlékeim árnyéként követnek
s belém marnak,
mikor van egy nyugodt percem.
Arcok, érzések, vétkes szavak,
amik jobb, ha hallgattak volna.
És a régi sebek, mik begyógyultak,
mégis olykor, fel-fellángolnak.