Maróti László

Nem várhattam tovább. Le kellett ülnöm a gép elé, mert legalább arról kell írnom valamit, hogy már öt hete semmit nem írtam.Ezt az juttatta az eszembe, hogy tegnap hallgattam a rádióban, amikor három író beszélgetett egymással, meg a műsor vezetőjével. A három író egyike férfi volt, aki számomra már az első megszólalásakor ellenszenves volt. Arról beszéltek, hogy a legtöbb író gyakran napokat, vagy hosszabb időt is kihagy, s majd csak akkor folytatja az írást, ha megjön az ihlet, vagy egy váratlan élmény befolyása alá kerül. Hozzászólásával a férfi végleg levizsgázott előttem. Az egész idő alatt szenvtelen hangot használó férfi író ugyanis leszögezte, hogy ő semmiféle ihletre nem vár. Minden nap ír, mert neki ez a munkája, neki ez a szakmája. Leül és ír. Nincs ebben semmi különös. Nem tudom ki hogy van ezzel, de ha író lennék, nem mernék így nyilatkozni.

Ez juttatta eszembe a vagy húsz éve a tévében kacarászó költőt, aki kijelentette, hogy kenyér nélkül lehet élni három napot, de költészet nélkül egyet sem...

Nos, én hetek óta semmit nem írtam.

Persze gyakran gondoltam, hogy ez így nem lesz jó, de amikor egy-egy régebben feljegyzett téma miatt bekapcsoltam a számítógépet, újra és újra elgondolkoztam:

Sok írásom, de különösen az utóbbi néhány vers és próza, csupa varjúkárogás arról, hogy tönkretesszük a természetet, aztán hogy mi lesz a gyermekeinkkel mondjuk negyven-ötven év múlva, amikor már sokkal melegebb lesz bolygónkon és elolvad a jég, elvész a Golf-áramlat, kipusztulnak az őserdők s velük egy sor állatfaj...? Vagy ahogyan egy barátom mondta: „Mindnki úúúgy szereti az állatokat, csak a szomszéd macskája dögölne má’ meg!” Na, jó! Akkor próbáljak meg egyszer végre krimit írni? Áááá! Csak az izgalomkeltés lenne a lényege? Vagy írjak egy olyan krimit, amelyben leleplezzük azokat, akik kivágatják az őserdőket, bőrük, szörméjük miatt lelövik a kipusztulófélben lévő állatokat? Na? Hát megint ott vagyok: varjúkárogás krimibe csomagolva.

Pontosan így jártam a sci-fivel is. Írtam talán húsz utópista művet, mert így tudtam legkönnyebben kifejezni, hogyan látom a mai életet és milyennek szeretném... Dehát ez is színes-ropogós papírba csomagolt varjúkárogás. Tehát ez sem...

Vígjáték! Az ötvenes-hatvanas években még a kabarénak is a nevelés és az ideológiai oktatás volt a dolga. Kifigurázni a seftelőket, a selejtet gyártó munkásokat, nemtörődöm vállalatvezetőket. Ha ezeken nevettünk, a kabaré is betöltötte a társadalommal szembeni kötelességét. Ám csupán azért, hogy mindenki könnyesre röhögje magát, mert Kovácsnak tortát csaptak az arcába, elcsúszott a jégen, vagy csak azért, mert valakinek van képessége ellenállhatatlan hahótára kényszeríteni hallgatóságát, annak semmiféle államilag támogatott jogosultsága nem volt. Akkoriban. Ma már lehet öncélúan röhögni, kurvaanyázni, mutogatni, kigúnyolni. Demokrácia is van. Dehát akkor most megint nem figyelmeztethetem az emberiséget arra, hogy vigyááázzunk, mert rossz vége lesz!

A fenébe is! Hát miért gondolom én, hogy én vagyok a világ élő lelkiismerete? Miért hiszem én, hogy jogom van a vállamon hordozni az emberiség összes fájdalmát?

Mit tegyek? Mit írjak?

Egyik legnagyobb vágyam, hogy azt mondják rám: í r ó . A másik és leghatározottabb vágyam a Nóbel-díj. Jó, jó! Nem fontos az irodalmi, nekem éppúgy joggal kijárna a Béke Nóbel-díj, mint az emberiség kilencven százalékának. Én ugyanis kerülöm a bűnt, kerülöm a részegeket, utcai verekedéseket, politikai tüntetéseket. Nem mutogatok a többi autósnak, nem bántok, nem ütök meg senkit. A díjjal járó pénzösszeg egy részét pedig jótékonysági célra adnám kölcsön a szomszédomnak. Fizetésig. Mert ő dolgozik.

Persze nem kellene ezen viccelődnöm.

Akár milyen ellenszemves is nekem az a férfi író, le kellene ülnöm és elkezdeni írni. Sántít a hasonlat, pedig mégis azt juttatja ez eszembe, hogy rengeteg zenész ül komoly, hírneves szimfónikus zenekarokban, operák zenekari árkában, de hallás után alig tudnak lejátaszani valamit, kottából viszont még a véletlen odakerült légypiszkot is. Nem úgy lettek zenészek, hogy „jó fülük” volt és lejátszották, amit hallottak?

Az író nem azért lett író, mert csodálta a szó szépségét, hangzását, kifejező erejét? Ìrni kell. „Szia, hogy vagy? Régen láttalak...” Aztán majdcsak lesz valami belőle (egyébként mindhárom fent említett riportalany svéd író volt a Svéd Rádió 1-es csatornáján). Én legalább nem mondhatom, hogy ez a szakmám, nekem az ihlet sem feltétlenül ugyanaz, mint másnak a múzsa. Az pedig tény, hogy írni kell, mert azért csak el kellene mondani, hogy... nost, ezt le kell írni és kész!

Közben visszacseng a fülemben, hogy az elmúlt napokban mi mindenre mondtuk ismerősöknek, hogy „jaj, az ünnepek miatt semmire sem volt időm...”

Tényleg! Vásároltam, sütöttem, főztem... Hát persze! Ezért nem írtam...

Göteborg, 2011.01.04.