Megálltam az utca közepén és merengve körülnéztem a környéken. Kiborult kukák, omladozó házfalak. A Hold némán kacsintott befelé, s körülötte csillagok. Két utcalámpa közül egyik nem éget, másik meg villogott. Nem voltak bennem érzések, csak üresség, s csak álltam, de már azt sem tudom miért.

Kihalt volt minden, s csend, mint egy temetőben. Aztán homályos dolgok jelentek meg előttem, arcok, kiket már rég elfeledtem, képzeletem göthös szörnyei, mik már ezerszer tépték szét lelkem utolsó morzsáit is. Közeledtek, láthatatlan támadásaik csapódtak testemen, volt néhány nagyobb, amibe beleremegtem.

Végül megjelentél Te, sokkal tisztábban látszódtál, mint a többi. Arcodon a düh szikrázott, de mikor megálltál előttem, s rám néztél, tekintettedben furcsaságot fedeztem fel.
- Te meg miért állsz itt? – dörmögted hangodon.

Én magamhoz tértem, a dolgok eltűntek, csak mi ketten álltunk a villogó lámpa fényében, még sosem láttalak és tudtam, valószínű többet nem is látlak, így megpróbáltam a lehető legsemlegesebb választ adni.
- Hát így volt kedvem. – szóltam, te csak megrántottad vállad és mentél tovább.

Biztos bolondnak gondoltál, de nem túlságosan érdekelt. Még egyszer körülnéztem a csendes utcában, ahova nem tudom, hogy hogyan jutottam, majd haza mentem.