A pisztoly, a végzet, és a szerelem… 


Bánatomban az apám pisztolyát
némán halántékomhoz szegezem.
Jéghideg Remington rideg csöve
sem nyugtatja meg háborgó lelkem.

Messze távolban madár sikolyát
viszi a szél. Fülemet hegyezem
reménykedve, nemzőm mégsem jön el
értem, és végre elengedi kezem.

Talán hallani vélem a hangját,
óh, édes istenem, most mit tegyek?
Meghúzzam a pisztolyom ravaszát
vagy hitszegő s elátkozott legyek?

Hallásom cserbenhagy, édesapám
orgánuma szebb, minő hangjegyek!
Végzet jön értem. Időm hamarább,
lejár,  ám készen állok, hogy menjek.

"Ábrándozván a közös időnkre,
merengek gyönyörűszép ajkadon,
mint esthajnalcsillag csodálatos
fehér  fényén, a hajnali égen.

Érzem pillantásodból, örökre
széppé teszed létem és ha vadon
élhetnénk, volna oly varázslatos
boldogságkertünk, akár egy éden.

Meglátni és megszeretni hajdanán
egy pillantás volt, s alkotunk egy párt.
Láttatjuk, hogy vonzalmunk töretlen,
érzéki és gyengéden perzselő.

Ám szépséges szerelmünk hajnalán
az iskolánk tanárai nem várt
rohammal üldöznek, az értetlen
szülők is, ez ideget terhelő.

Vétkünk a boldogság, mely rideghez
edződött szívek között elmerül.
Környezetünkben nincsen már bajtárs,
nem titkoltan minket másnak szánnak.

Levélkék sem jutnak a címzetthez
mindegyik szégyentáblára kerül.
Igazgató, néhány tanár és társ,
de a  szülők is, velünk elbánnak.

Falitábla színtelen zsinegen
szédülten, megszégyenülve forog,
bűnök súlya feszíti ereit,
messze repítve halálhörgését.

Ébenfekete szemek könnyesen
patakzanak, ajkán vér csorog
várván szégyenkezés jeleit,
közben hallani az ég dörgését.”

A Végzet megremeg, észreveszem.
Életem nagy sebesen lepereg,
rövid kisfilmem megérinti őt,
s támaszát is elfogadva vezeklem.

Apám pisztolyát helyére teszem,
megnyugvó lelkem már nem kesereg.
Kedvesemet utóbb meglelem, sőt
boldogan oltár elé vezetem.

(Budapest, 2008. 05. 07. Erdős Pál Attila)