„Fáradtság,
végtelenek tűnő másodpercek.
Várakozás,
de senki sem kopog be.”

„Felesleges várni,
úgy sem jön senki,
mert mindig, mindig,
csak neked kell menni.”

Firka betűi nyomot hagytak a papíron, keze remegett. Várt. S közben a betűk mellé, apró rajzok kerültek. Egy kéz, egy lánc, ordító szörnyfej, körök, oválisok, négyzetek és téglalapok, de értelme, egyiknek sem volt. Várt. A csendben üvöltöttek a percek, egyre lassuló pislantások, majd lehunyt szem mögött ezernyi villanás. Várt. Tekintette az ablakon túlra tévedt. Kihalt utca, eső jámbor szimfóniája, halvány lámpafények és árnyakban rejtőző ismerős rémképek. Várt. Még mindig egyedül volt a némaságban, de mégis összerezzent, érezte valami mozdul benne. Gyógyszerért nyúlt és vízért, hogy visszafogja a testében rejlő sötétséget. Várt. Merengett, hogy vajon mit vétett, hogy már születése előtt is meg akarták ölni, s azóta folyamatosan, bár többség csak a lelkét, az érzéseit irtotta, de volt, aki nem, önmaga sem. Nem értette. Várt. Lehunyta szemét, s elképzelte, hogy egy hűvös szellő átöleli. Remegett. Fájt neki, mégis vágyta a gyengédséget. Várt. Egy vénséges vén démon ült le vele szemben, vigyorogva. Kezében a Kétségbeesés láncai, majd eltűnt, mintha nem is lett volna, de égető tekintette sokáig volt érezhető. Várt. Nem történt csoda, nem kereste senki. Várt. A fények lassan zavarni kezdték szemét. Álmosan pislogott, majd az órára nézett. Várt. Végül feltette magában a kérdést: Mire is vár?
.

..

...