Na, szóval, a helyzet az, hogy mögöttem a kerítés, előttem az árok, én élek, tehát meg kell oldanom a helyzetet. A helyzet pedig az, hogy fázok. Rohadtul fázok, úgyhogy fel kell hagynom a nyomozással és vissza kell ülnöm a kocsiba.

Közben feltűnik egy autó. Aha! Az út az árok túlsó oldalán van. Szép kis feladat, nem mondom. Át kell jutnom az árok másik oldalára. He-he-he. Vicces, igazán vicces. Átrepítenek az égiek, aztán nézik, hogy mit kezdek ezzel az egésszel, én, a földi halandó, aki nem tud repülni, csak akkor, ha ők segítenek. A repülést kénytelen vagyok kizárni, pedig az lenne a legegyszerűbb: visszajutni az útra úgy, ahogy idejutottam. Csakhogy most helyből indulok és a repüléshez ugyebár kifutópálya kell. Lendületbe kell lenni ahhoz, hogy felszállhasson az ember. Ahj, a fenébe is! Hiszen semmi baja a kocsinak, haza tudnék menni, ha az átjutnék az út másik oldalára. Kénytelen vagyok telefonos segítséget kérni. A Favágó már tutira alszik, és biztosan irtó dühös lenne, ha megtudná, hogy egy árokkal küzdök 300 kilóméterre az édes otthontól. Különben is: ő megmondta! Megmondta, hogy egyszer baj lesz, mert olyan figyelmetlen vagyok, és szeleburdi. És tessék! Igaza lett: tényleg bajban vagyok. Mi a fenének kellett nekem azt a hülye rádiót keresgetni? És miért pont az elágazás előtt? Normális az ilyen?

Tisztelt Bíróság! Fáradt voltam. Bocsánat. Nem gondolkodtam. Azt hittem, ez már az autópálya. Sajnálom. Igazán sajnálom, hogy problémát okoztam, de élek. Élek! És akármilyen gyalázatos dolog, de én, kérem, ennek most úgy örülök, hogy az valami elmondhatatlan. Nem várom, hogy megértsék, de hálás vagyok, hogy megtörtént velem. Ha tudnák, hogy pörgött a kocsi! Mint a vidámparkban az az izé... Belefeszül az ember az ülésbe, és kénytelen átadni magát a tehetetlenségnek! Óriási! Aztán, ahogy billegett az autó! Úgy éreztem, mintha átpördültem volna! Nem tudják elképzelni! Minden fehér és nem lehet tudni, hogy mi fog történni és mégis! Odabíztam magam az életre és most itt vagyok. Nem féltem. Döbbenetes élmény, hogy nem féltem. Nekem kérem, szép életem volt és ez most olyan világossá vált előttem. Akinek szép élete van, az nem fél a haláltól. A lélek halhatatlan, és bár tudom, hogy élni csak testben lehet, de akkor is! Ami múlandó, az múlandó. Abba kár kapaszkodni. Azt kell megragadni, ami örök, és akkor nincs mitől félni.

- Tudakozó? Itt vagyok az autópályán egy árok túloldalán. Fogalmam sincs, mit kell tennem. Tudna nekem segíteni?
- Adok egy segélyhívó számot: 188.
Érdekes. Meg sem lepődött a telefonoskisasszony, hogy élek. Neki ez biztosan egy mindennapi eset.

188
- Igen, miben segíthetek?
- Itt vagyok egy árok túloldalán az autópályán. Ki tudna húzni innen valaki?
- Várjon, kiszámolom... Köszönöm a türelmét. 40 ezer forint lenne.
- És mikor kellene kifizetni?
- Ott a helyszínen.
- Sejti, hogy nincs nálam ennyi pénz. Karácsony után...
- Sajnálom, akkor nem tudok segíteni.
- Akkor kit hívjak? A tudakozóban ezt a számot adták.
- Talán a tűzoltókat. 105.
- Köszönöm.
Ez édes! Ez a fickó komolyan azt gondolta, hogy negyven ezer készpénzzel indulok útnak, hátha belecsúszok az árokba, vagy mi? Csak én vagyok ilyen béna, hogy nincs nálam negyven ezer az útra? Gondolta volna a fene, hogy a repülésért fizetni kell!

105
- Tűzoltóság.
- Itt vagyok egy árok túloldalán az M3-as felvezető szakaszán. Tudna nekem se.... 

Hát, ilyen nincs! Ennek a nyomorult telefonnak is most kell lemerülni. Jaj, ez olyan klasszikus! Ebben nincs semmi eredeti. Ejnye-ejnye! Ezek a kihagyhatatlan sztereotípiák kicsit rontanak a műélvezeten.

Na, jó. Kénytelen vagyok kiszállni a kocsiból. Elég jó pozicíóban vagyok, hogy leintsem az első kocsit. A kíváncsiság jó szövetséges, lehet rá számítani. És valóban. Rögtön az első kocsi félreáll, én átverekedem magam a hóban.
- Jól van? Segíthetek?
- Én jól vagyok, csak a telefonom. Tudja, klasszikus.
- Szálljon be. Elvigyem valahová?
Egészen jóképű a pasi. Bőrüléses autó... Kár, hogy én Bogyóért vagyok oda.
- Ha felhívná a tűzoltókat, azt megköszönném. Még reménykedek, hogy haza tudok menni a saját autómmal.
Végre valaki, aki velem örül.
- Egyszer velem is történt hasonló...
- Egyszer mindenki túlél valamit - mosolygok hálásan, de azért kicsit rosszul esik, hogy nemcsak velem történik ilyesmi.

A tűzoltók már riasztották a rendőrséget. Na, szuper! Akkor ez eltart egy darabig.
A rendőrök egy fél órán belül ott is vannak. Úgy látszik, sok ilyen csodát láttak, mert képtelenek osztozni velem az örömben, hogy élek. Csak azt nem értem, aki olyan sok csodát látott már, hogy meg sem lepődik egy ilyen dolgon, az miért lesz érzéketlen. Úgy látszik, a csodákat is meg lehet szokni.