Megragadta karod, dobált csak egyre,
tűrted ráncában néma tátogását.
Mint könnyű levelet, taszított feljebb,
rőzsetűzlázadtól lobbantva máglyát.

Pernye az ég alja nélküled immár,
hulló képeidbe belekap a szél.
Családod, barátok mind mond'nak imát
s arcod, a fotókról a szívükig ér.

Lelked, (ha úgy van) köztük marad úgyis,
szálljon bennük tovább az a kékmadár.
Szárnyainak suhogása míg fúj itt
békés türelemmel,.. - ó, már alhatnál.

Hát menj utadra, menj, itt marad a bú.
Világűrön túl talán semmi sincsen.
De míg megleled azt az égi kaput,
addig csendesen, ágyat bont az Isten.