Meg akarok halni,
s azt akarom, hogy ne sírjon értem senki,
bár így is csak kevesen tennék.

Meghalni,
s akarom, ne értem
bár is kevesen.

Halni,
akarom, értem
is.

…de így nem teszem.

Világok közt nekem nincs helyem,
Világokban sincs helyem,
és jobb kéz szabály érvényes,
egy balkezes helyen.

Ne gyógyítson, úgy se tud,
bevallani meg fél.

Egy régi időben az örültek közt elsőként mennék
 a gázkamrák felé…
Még visszább meg halál sikolyom hallatszódna messzire,
miközben testem emészti a tűz.

Ma napság meg semmi vagyok, pondró, kit még eltaposni sem érdemes,
kinek „fontos vagyok, a támasz” még az sem vesz észre,
majd később rám ír csodálkozva hogy hol voltam,
„ugyan ott, mint te”

Nem lényeg, csak szeretném, ha vége lenne.
Akár szebb dolgokkal, akár halálommal, de ez így nem jó nekem,
évek óta őrlődöm ebben, kitörni többször próbálva, s mind elveszve,
ezernyi véres csatatér utánam, és sehol egy győzelmi induló,
a helyzeti előnyök is csak azért voltak, hogy aztán a végén,
nagyobbat bukhassak.

oh, yes…

orvos szerint törékeny tárgyat már ne vegyek…
pedig még vagyok annyira ügyes, hogy kezeljem,
azt hiszem.

Vérleányok, tavaszgyöngye,
álmok futás, vézna könnye.

S a hideg belépett,
dermedten nézték a lángok,
szólni, mozdulni nem mertek,
de ő csak körül nézett,
morrant egyet és felmelegedett.