száz sebbel tarkított kezem úgy lóg,
mit egy rohadó csonk,
vékony papírlapok közt leperegő hamu,
eltakarja, azt mi nem lehet látható
egyedül, kitaszítva, megalázva
és megtöretve a csendben
már nincs tűz, nincs tombolás,
csak az elfogadás, elfásulás

s mikor egy újabb tőr fúródik,
hátán keresztül szívébe,
már meg sem rezdül, s nem néz
a távolodó után, semmire nem reagál

már képtelen meglátni a jót,
már képtelen sírni a rosszon
képtelen értelmes gondolatot teremteni,
már képtelen bármire figyelni

"Nincs megoldás, csak választás két rossz közül
mindkét válladon egy ördög ül
egyik sem szól mindegyik hallgat
mégis azt teszed, amit ők akarnak"

szipog egy eső csepp,
távol van mindentől,
mert ő nem a föld felé esett,
hanem felfelé, a semmibe
minden olyan messze,
minden olyan sötét
nincsenek remények
nincsen ott senki

már nincs vágyódás,
már nincsenek álmok,
elnémult a világ,
elaludtak a lángok
meghalt, s még is megy
már csak eszik, alszik és robotol,
arca komor, árnyéka nincsen
mert elhagyta az is