Elmentél…

                     A hálóm ablakát kitárom

                 és a frissen száradt ágynemű

                     üde illatát beszippantom.

              Egy új nap kezdődik, ám csend ül

                      a szobámra, ahová belép

               a napfény, keresgél, s már sehol

                  sem találja őt. Nézegetek és

                   szenvedek, hol lehet, a seol*

                     nem lehet kiút, a halottak

                   birodalma nem várhatja őt.

                 Egyre csak keresem – katona-

                   ember pontosságával, a tőr

                     is belesimul a kezembe,

             de megrettegek, merthogy megvan,

                 csak valahol a szép kedvesem     

                    elmarad, ez felfoghatatlan,

            csak tudnám hol keressem? Halkan

               szólongatom, zavartan érzem

           magam, tán furcsán hangzik, ajkam

                   magától nyílik s zár, félek

             meg sem tudnám magyarázni én,

                miért, de engem vakrémület

                 fog el – pánikolok. Várni és

                gyötrődni oly nehéz, nélküle

                üres az életem. Mikor nincs,

            összegömbölyödöm az ágyamon

              és újfent átérzem – kimondani

         oly kegyetlen – mily nagy fájdalom

               az ő elvesztése… Álmomban

               és ébren egyre csak keresem,

                    és addig kutatok utána,

            míg meg nem lelem szerelmem.

    *(seol= az alvilág, a halottak birodalma)

   (Budapest, 2011. május 25. Erdős Pál Attila)