Hazudott. Valahogy mindig is sejtette, hogy nem mondott igazat, de már látja is. Nem számít, úgysem fogja megmondani. Pedig milyen szépen indult. Akárcsak évszázadok óta minden kapcsolat, amely végül keserű csalódásba torkollik. De nem is csalódás, inkább felismerés. Azonban ez a felismerés is csak további rossz következtetéteseket von maga után. Talán jobbá tenné az embert, ha nem lenne olyan nehéz elviselni, hogy az egész lényét utasítják vissza, kétségbe vonva ezzel a puszta létezését. Ennél nagyobb csapás talán nem is létezik az egész univerzumban, mint valakinek a létét kétségbe vonni. Mégis, oly könnyedén teszik meg sokszor, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár talán mégis tudják valahol a lelkük mélyén az emberek, hiszen próbálják minél kíméletesebben tudtára adni a másiknak a visszautasítást. Kegyes hazugságnak hívják ezt. Talán szükségük van rá ebben a túlérzékeny világban, ahol már az is bántásnak számít, ha valaki rosszul néz a másikra.
Az emberek változnak, és senki sem tudja megjósolni előre, hogy éppen milyen irányba. Láttam már sokféle átalakulást, amelyek között csak évek teltek el, mégis ha visszatekintek rá, néha elbizonytalanodom, vajon egyazon emberről van-e szó. Azt hiszem, hogy a Teremtő végtelenül nagylelkű volt, mikor megadta az emberek számára a képességet, hogy a könnyeikkel együtt enyhíthessék fájdalmaikat is, ha már egyszer megszüntetni nem tudják. Éreztem már én is a szerelmi bánat bénító fájdalmát, amikor nem tud mást tenni az ember, csak fekszik, és eggyé válik az elmúlással. Nagyon rossz érzés elmúlásként léteznie egy halhatatlan lénynek. Mégis, muszáj megértenünk, hogy milyen, ha bölcsebbé akarunk válni. Az út része, amely meghatározza, mennyire vagyunk erősek tovább menni egy általunk kijelölt ösvényen. Sokan eltévednek, és más úton indulnak tovább ezer és ezer csalódás után, s az idő múlásával annak emléke is halványabb lesz, hogy merre is indult eredetileg. De az ösztönei próbálják visszaterelni a megkezdett ösvényre. Ha szerencsés, képes visszatalálni. Ha nem szerencsés, akkor élete végéig egy útkeresés lesz a sorsa, amely még több csalódást, és kínt okoz. Nem feltétlenül rossz ez az út sem, csak kevés örömet okoz. Vannak azonban olyanok, akik szándékosan vágnak neki ennek az útnak, mert úgy gondolják, hogy így több értelme van a létezésüknek, jobban tudnak segíteni azon társaiknak, akik erre az útra tévedtek. Talán tudnak is segíteni másoknak. Ha már egy embert sikerül visszatenni az útra, melyet elkezdett, akkor van értelme a döntésüknek? Nos, talán. Mindenesetre Ő így gondolta.
Kezdetben persze nem is merültek fel benne ilyen gondolatok, és nem is akart ilyen utat választani. Vagy csak még nem volt annyira öntudatos, hogy tudja ezt. Akárhogy is, most, mikor egy infarktus közben a járdán fekszik, előjönnek azok a régi és elfeledett képek, érzések, amelyeket már régen eltemetett magában. Arcán végigguruló könnyeit nem a mellkas fájdalma, vagy a halálfélelem csalta elő, hanem annak a lánynak a felbukkanó képe, akit a középiskolában annyira szeretett, és most olyan szívesen érezne maga mellett.
Egy másodperccel később szemei nem a görcstől kerekednek ki, hanem attól a csodálkozástól, amelyet 6 éves korában okozott egy becsomagolt kerékpár a születésnapi torta mellett.
Nem a mellkasát szorítja a keze, hanem annak a csodálatos teremtménynek a kisujját, akit anyaként nevezett.
Hm, még ma sem vagyok méltó többre, mint a kisujját fogni- gondolja éppen.
Nem, egyáltalán nem a halál közeledte okozza ezeket a mozdulatokat, és gondolatokat. A halál már nagyon régóta nem aggasztja.
Eszébe jut Anikó is, aki iránt sokáig gyengéd érzelmeket táplált, és 4 év kellett hozzá, hogy rájöjjön, nem illenek egymáshoz.
Majd a kedvenc zenéi, melyek könnyet csaltak a szemébe, máskor meg olyan űrt képeztek köré, melyben a végtelen üresség, és magány az úr. Verejték, és remegés gyors váltakozása közben eszébe jut, hogy le akart mondani az írás mindenféle fajtájáról. Apró, észrevétlen pillanatnyi mosoly jelzi, hogy mégsem bánja, hogy nem tette.
Majd Zita furakodik az emlékeibe. Ez nagyon fáj! Ettől fejét oldalra fordítja, hogy könnyeivel összemosódott izzadtságát magába fogadhassa a természet. Vége! Olyan hirtelen, amilyen gyorsan megtámadta, el is múlt a fájdalom, és a remegés. Csak a zihálás, és émelygés maradt, de csak pár másodpercig. Körbenéz, még mindig fekve, aggódó tekintetű ismeretleneket lát maga körül.
- Jól van?- kérdezi egy távoli hang, amit alig hall, mert a füle még zúg.
- A mentő nemsokára itt lesz.- erősíti meg egy másik.
Lassan felül, és csak néz maga elé. Már hallani a szirénát. Az egész olyan számára, mint egy álom.
Hideg élete van, semmi támpont, sehol egy barát, egy ember, akire számíthat, aki biztos pont lenne. Olyan érzés keríti hatalmába, melyet sosem érzett azelőtt. Nincs többé értelme a jelenlegi létformájának. Nem depresszió, vagy  halálvágy, hanem valami teljesen más. Élni akar, nagyon is, de nem ebben a formában. Ha egy hegy tetején állna, és a mélységet nem lehetne látni a felhőktől, most habozás nélkül a habillúzió közé vetné magát.
Lassan visszadől a betonra, és nézi az eget. Bárcsak ne lenne körülötte senki, bár ne ismert volna meg senkit, bárcsak ne lennének érzései. Ezeket kívánja most. De tehetetlen. Egy ismerőse most azt mondaná, hogy fel a fejjel. Egy másik, hogy magának köszönhet mindent, és csak akarnia kellene, és máris úgy élne, mint a többség. Egy harmadik csak nézne, és nem értene semmit. Más meg átölelné, talán le is feküdne vele, hogy „gyógyítsa sebeit”. Megint másik sört nyitna, és jól leitatná.
Hm, talán ez utóbbit kellene most tenni – mondja maga elé.
Már a mentőben fekszik, és egy kórház felé tartanak. Milyen fura, a mentő belsejének is olyan színe van, mint az éjszakának. Nem hallja, hogy a bal oldalon eltörik 2 bordája, miközben az életéért küzdve próbálják újraéleszteni.
A halál időpontja…

2007-05-05